Február 19-én szálltunk repülőre Ferihegyen, és 9 órás repülés után este hétkor érkeztünk a JFK repülőtérre, ahonan busszal folytattuk utunkat a - New York melletti New Jersey-állambeli - Montclair felé. A sofőrt megkértük, hogy a kedvünkért vágjon át Manhattanen - ez, vasárnap este lévén, nem volt túl bonyodalmas, és így, ha csak röviden is, de megpillantottuk azt a híres New-York-i skyline-t, a felhőkarcolók csokrával, amit annyi filmből ismerünk. Végighajtottunk a 6^th Avenue-n, majd a hosszú alagúton a Hudson folyó alatt elhagytuk Manhattant.

 

Egészen másik világba érkeztünk, amikor alig egy óra buszozás után kiszálltunk a szállodánknál, West Orange-ben. Közelebbi megfigyelés után talán érzékelhető lenne a nagyváros közelsége, de az első benyomás alapján tipikus, álmos amerikai kertvárosba érkeztünk, ahol a házak között nincs kerítés és úgy sétálhatsz egy órát az utcán, hogy nem találkozol másik gyalogossal. A szállodánk is "vidéki": nem fölfelé, hanem széltében terjeszkedik, a szobákban is nagyon bőkezűen van mérve a tér és a berendezés: óriási ágyak, hatalmas fotelok, gazdagon berendezett konyhák és fürdőszobák.

 

 Másnap, ünnepnap lévén, szabadnapunk volt és így (hosszas gyaloglás és buszozás után: a vidéki kényelem ára) nekivágtunk a nagyvárosnak. A társaság lassan kisebb csoportokra szakadt, de az út első állomása szinte mindenkinek a Times Square volt, és az első érzete az: nem tudjuk elhinni, hogy itt állunk a világ közepén, az elképesztően csillogó és mozgalmas, egész házfalakat beborító kivetítők alatt, a sokszínű forgatagban, és olyan, mint ha filmen látnánk ezt az egészet.

 

Rába Roland meséli: "Fantasztikus hely, annyira feldobott, hogy a Times Square-ről felhívtam a bátyámat, mert meg akartam osztani valakivel ezt az élményt. Ő épp a számítógép előtt ült, és mondta: van egy webkamera, ami a Times Square-t mutatja, rá is kattintott - én meg mobiltelefonnal a kezemben elindultam oda, ahová irányított, amíg egyszer csak kiabálni kezdett: "látlak!". Persze ugráltam meg integettem neki, még anyámat is odahívta, ők akkor realizálták, hogy tényleg itt vagyok."

 

"Képeslap-valóság" - mondja Csákányi Eszter. "Akkor éreztem először ezt, amikor első este a buszról megláttuk a kivilágított felhőkarcolókat, és először szembesültünk azzal, hogy ez tényleg létezik, hogy a valóság nem különbözik a képeslaptól. Olyan mint egy precízen megtervezett és szépen bevilágított díszlet. Vagy mint egy makett-város, és amikor a járdán sétálsz, valóban olyan picikének érzed magad, mint egy makettben sétáló emberke. Mint Alice Csodaországban."

 

 

Szinte mindenki felliftezett az Empire State Building 86. emeleti kilátójára is, ahonnan a ragyogó napsütésben lélegzetelállító látvány volt az alattunk elterülő város, az utcák négyzethálója, a két folyó, a hidak, mint egy kiterített térkép.

 

Péterfy Bori mondja: "Talán a legnagyobb benyomást a házak tették rám, az építészet; félelmetes élőben látni, hogy tényleg ilyen hihetetlen magasak a házak, elképesztő ez a sokféleség. Lenézni az Empire State Building tetejéről európai szemmel felfoghatatlan élmény."

 

Scherer Péter meséli: "Eddig a legemlékezetesebb nekem a naplemente volt a Brooklyn hídon. Az ég sárgás-narancssárgája, előtte kirajzolódnak a házak, már világítanak a fények is - persze giccs, de ugyanakkor lenyűgöző."

 

 Láng Annamari mondja az első nap benyomásairól: "Az indiánok mondják, hogy nem elég a testnek megérkeznie, a léleknek is meg kell, és én úgy érzem, az én lelkem még nem ért ide. Én nem éltem át azt a hurrá-élményt, mint például Tilo. Valamiféle tompaságot vált ki belőlem ez a város, olyan, mint egy nagy vadállat, amivel meg kell küzdenem."

 

Mucsi Zoltán: "Olyan érzésed van, hogy már mindent tudsz erről, mindent láttál már, hiszen a filmekből ismerünk minden helyet, ahol jártunk: a 42. utca, a Broadway, a Central Park, Chinatown, minden olyan, mint ahogy elképzelted és mégis egészen más. Felfoghatatlan."

 

"Nagy élmény volt végigsétálni a 5^th Avenuen, ahogy változott a környék, egyre gazdagabbá vált, eltűnt az utcáról a szemét, a házak bejárata előtt megjelentek az elegáns ernyő-tetők, a beton egyhangúságában a fák, egyszerre európaias, Budapest-Bécs-Boston-szerű lett a vidék. Otthonos, barátságos környék a washington Square is, a szép, színes lámpaernyőkkel az utcai lámpákon. Mellette a Soho, Noho negyedek forgataga hihetetlen izgalmas volt." - meséli Gyabronka József.

 

Bánki Gergő: " A Broadway-n sétáltam végig, és amikor elértem a Madison parkhoz, ami tele volt emberekkel, családokkal, gyerekekkel, akkor fogalmazódott meg bennem: itt annyi ember van, és ezáltal olyan folyamatos mozgás, hogy nem lehet elzárkózni. Itt nincs olyan, hogy este elcsitul, elcsendesedik a város, mint Budapesten. Az emberek csak élik az életüket, de annyian vannak és annyifélék, olyan sok benyomás éri ezáltal az embert, hogy muszáj belekerülnie a sodrásba, nyitottnak kell lennie, mert ha elzárkózik, akkor meghülyül. Ez nagyon pozitív élmény volt."

 Az első napot a rózsaszín pónihoz (Pink Pony) címzett kocsmában fejeztük be a Lower East side-on: ide beszéltünk meg találkozót Orsós László Jakabbal, a New-York-i Magyar Intézet igazgatójával és néhány itteni magyarral, akik majd megmutatják nekünk a várost.

 

A világvárosi forgatagból világvégi kihaltságba jutottunk az utolsó West Orange-be közlekedő busszal - de itt megtapasztaltuk a híres amerikai kedvességet és segítőkészséget is, amikor az egyetlen nyitvatartó kocsmában kértünk segítséget a hazajutáshoz. Az ír kocsmáros telefonon taxit rendelt nekünk, meghívott néhány italra, és amikor nem jutott mindenkinek taxi, végül a Boszniát megjárt volt katona pincér saját kocsiján szállította haza az utolsó, holtfáradt kirándulókat.

 

Másnap délután a Soho és a Chinatown határán fekvő Magyar Intézetben találkoztunk Orsós László Jakabbal és az intézet munkatársaival. Az intézet nemrég költözött új helyére, egy elegáns egyszerűséggel felújított ötödik emeleti "loft"-ba.

 

 

Orsós elmondta, hogy programjával nem az ottani magyarokat, hanem elsősorban az amerikaiakat, a New-York-i értelmiséget akarja becsalogatni az intézetbe, és ezért találta ki azt a workshopot is, amelyre a Krétakör társulatát meghívta - abból az alkalomból, hogy a színház amúgy is vendégszerepel Amerikában.

Az elgondolást a Pina Bausch-társulatnak az az előadássorozata ihlette, amellyel bejárják a világot (néhány éve Budapesten is jártak), minden helyszínen eltöltenek néhány hetet, majd az élményeik alapján készítenek egy előadást.

 

 

Orsós úgy gondolja, a New-York-iak számára - akik érzete szerint a 2001. szeptember 11-i események óta "lefagytak", és dermedten figyelik, hogyan uralkodik el az életükön a politika - nagyon is érdekes lenne az a gondolkodásmód, ami a Krétakör FEKETEországát jellemzi. Ezért azt szeretné, ha a társulat, miután az intézet vendégeként egy hetet eltölt New Yorkban, a benyomásait színházi módon dolgozná fel.

Ez a hét a várossal való intenzív és a lehető legmélyebbre ható ismerkedés jegyében telik majd. Ebben olyan vezetők fognak segíteni, akik az adott területen ismerősek, és így nem csak a turisztikai látnivalókat mutatják majd meg, hanem bepillantást engednek a New-York-i élet olyan, mélyebb, akár sötétebb rétegeibe is, amelybe egyébként nem tudnánk lehatolni.

 

 

Az estét kis fogadás követte, amelyen részt vettek meghívóink: a Montclair Egyetem vezetői és munkatársai is, és az intézet amerikai és magyar vendégei is, köztük régi ismerősök és újonnan szerzett barátok.

Az estet Szokolay Balázs zongorajátéka nyitotta, majd az üdvözlő beszédek és a Krétakör vendégjátékáról és az intézet egyéb programjairól szóló tájékoztató után a Feketeország egy részlete (a Kunbaja-kvartett) zárta.