Hetek óta követem a különbözõ sajtóorgánumok hasábjain a Szabó Istvánnal, illetve általában az ügynöküggyel kapcsolatos megnyilvánulásokat, melyek némelyike (a nagyszerű rendezõ véleményével egybecsengõen) generációs feszültséget sejt a probléma mögött. Kicsit leegyszerűsítve: aki nem volt a Corvin közben 1956 õszén, az fogja be a pofáját, mert az nem tud az életrõl semmit.

Természetesem nem állítom, hogy volna okom és jogom megítélni annak a cselekedeteit, akit a világ bármelyik pontján, bármelyik században azzal fenyegettek, hogy elveszik életét, vagy lehetetlenné teszik azt. De a generációs feszültség kedvemre való téma, ezért szívesen mélyítem tovább, ha tehetem.

Nem értek egyet azokkal az értelmes emberekkel (értelmiségiekkel), akik tétovázás nélkül aláírták a szolidaritásukat igazoló levelet.

Elsõsorban talán azért, mert hallottam olyanokról is, akik tudtak nemet mondani anno, s ezzel azt jelezték az utánuk jövõ generációknak, hogy létezik egy másik megoldás is, mint a megalkuvás. Ez persze akkora közhely, hogy már vissza is vontam, hisz ez az a terep, ahol Szabó István jogosan dorgálna meg: békeidõben ne kérjem számon más háborús idõkben tanúsított gyávaságát.

Másodsorban azért állok ellent ennek a hisztérikus együttérzésnek, mert nevetségesnek érzem, hogy egy besúgóért aggódnak, a besúgottak helyett. Persze ezt is könnyen lesöpörné az asztalról Szabó István, mert honnan is tudhatnám, mit jelentett az a pár sor, amit õ papírra vetett, ki tudja, talán tényleg nem ártott senkinek, osztálytársai legalábbis ezt állították.

De a harmadik érvem mellett körömszakadtáig kitartanék (amit csak gyakorlatban tudnék bizonyítani), miszerint egyetlen művész sem gondolhatja komolyan, hogy rá másféle írott vagy íratlan szabályok vonatkoznának, mint a többiekre. Tehát, hogy felette áll a köznek.

Szabó Istvánnak, véleményem szerint, egyes egyedül kell szembenéznie múltjával, és azt gondolom, van olyan nagy ember, hogy megbirkózzon ezzel a feladattal. A problémának ez a része, tehát a napvilágra került titok lelki feldolgozása, magánügy. Ezért errõl én többet nem is szólhatok.

A közügy az a tény, hogy minden rendszer kitermeli a maga erkölcstelen hálózatát. Az errõl való tudásunk felnõtté válásunk része. Ez nem etikai, még csak nem is történelmi, sokkal inkább rendszertani probléma. Ha nem vagyunk képesek ezt megérteni, ha minden egyes múltban gyökerezõ bűnt, hibát, félrelépést ilyen szánalmas rettegéssel és vagdalkozással fogadunk, akkor saját gyermetegségünket konzerváljuk. Kit érdekel, hogy Szabó István volt az ügynök? A kérdés az, miért szervezték be, hogyan vették rá, milyen módszereket alkalmaztak, õ mit jelentett, azt hogy kommentálták, mire használták, kit hogyan figyeltek és bűntettek akár. Egyszóval, hogyan működött a szocializmus titkosrendõrsége. Az már az ember szervezeti felépítésébõl következik, hogy jobban képes koncentrálni egy olyan ügyre, amelyben hírességek az érintettek, mint egy olyanra, amely a szomszédjával esett meg. A kevésbé feltűnõ esetek kutatását, ha van rá igény, akár helyi érdekeltségű, de elitnek számító lapok támogathatnának, ezzel is serkentve a kistérségek mentális felzárkózását.

Az ÉS évek óta tesz kísérletet a közelmúlt mechanizmusainak feltárására. Az aktuális információk közlésének idõzítése számomra irreleváns. Ha ma jelentetnék meg Szabó Istvánról ugyanezt, akkor meg az lenne a probléma, hogy a szemlén nagy sikert aratott, ráadásul szintén lélekpurgálási szándékkal készített film alkotóját ugyan miért kell befeketíteni. A látszattal ellentétben azonban ez a feltáró kutakodás nem egyes emberek lejáratásáról, hanem a történelmünkkel való szembenézés lehetõségérõl szól.

Ami ugye ennek a népnek nem kifejezetten erõssége. Ugyanis mindig többre becsülte pillanatnyi, önös érdekét annál a nyilvánvaló lehetõségnél, amit õszintesége a jövõ számára jelenthetett volna. Hát mivel magyarázzuk azt az erkölcstelenséget, hogy a mindannyiunkat érintõ, kényes ügyek aktáit évtizedekre titkosítják? Ez lenne a demokratikus igazságszolgáltatás?

Visszatérve a konkrét szituációhoz, felvetõdik a kérdés, mit hagynak hátra a kor művészei és gondolkodói sértett és szánalmas önféltésükön kívül? Hogy ki szereti Szabó Istvánt, ebben a kontextusban teljességgel érdektelen, ezt a témát egyesével, telefonon vagy személyesen kellett volna lerendezni. Tar Sándorért miért nem mozdultak meg ugyanezek a szellemi óriások? Mi hiányzott hozzá? A külföldi hírnév, az Oscar-díj?

Egyre problémásabbnak érzem Antall Józsefnek és kormányának békeféltõ, mismásolós belpolitikáját. Legitimálták ugyanis az azóta egyre elviselhetetlenebbé váló hallgatást.

A szocializmus romjai között bukdácsolunk nap, mint nap, és ez elsõsorban nekik köszönhetõ. A becsületet csak egyszer lehet elveszíteni, és a rendszerváltók (a többi pártot is ideértve), hála gyávaságuknak, éltek már ezzel a lehetõséggel. Ugyan milyen bölcsességet tanulhatunk mi, hetven után születettek kussoló szüleinktõl?

És ezek a megfontolt gondolkodást nélkülözõ, egymás nyakába boruló hagymázos összefogások az alap problémát csak tovább mélyítik. A hazugság meg természetesen újabb hazugságot szül.

Látszólag szólás- és sajtószabadság van, hisz íme én is nyíltan morgolódhatok. Valahogy mégsem tudhatok semmirõl, ami kollektív tudatalattink mélyén rohad, s osztódással szaporodik. A politika által palástolt gazdasági bűncselekményekrõl, a pozícióféltésbõl fakadó gerinctelen hazudozásokról, a szakértelmetlenségbõl fakadó szarvashibákról. Nem beszélve arról a kellemetlen érzésrõl, miszerint ma is létezik a korábbinál sokkal megbízhatóbb ügynökrendszer, csak az információs forradalom korában más a formája.

Vannak országok, ahol lehet nagyot bukni, de nálunk? Itt soha semminek nincs következménye. Úgy viselkedünk, mint a rosszcsont kölykök, akik közül, ha valaki betöri az ablakot, a többiek falaznak neki, mondván, legközelebb jól jöhet még a szolidaritás. Arra épül társadalmunk morális tõkéje, hogy elõbb-utóbb biztosan botlik valaki, jobb zárni sorainkat, mint erényesnek lenni. A törvényesség látszatát eközben a kétpártrendszer biztosítja, amelynek köszönhetõen a két ellenséges banda egymást jelentgeti föl. Ez az ócska, látszatparlamentarizmus mindannyiunk közös megelégedésére, hosszú idõkre konzerválja korrupt társadalmunkat. Ugyanis, amint azt a mellékelt ábra is fényesen igazolja, aki itt elõbbre akar jutni, annak értelemszerűen hazudnia kell, mert szabad, sõt kötelezõ. Épphogy csak törvény nincs rá.

De hátha jön majd egy új generáció, amelyik nem érzi biztonságban magát ezen a lápos vidéken, és feltölti a mocsarat. Akinek elege lesz a megalkuvásokból, és pillanatnyi elmezavarból fakadó könnyes szentimentalizmusa nem homályosítja el tisztánlátását. A volt ügynökök akkor tennének emberi nagyságról tanúbizonyságot, ha nem menekülnének saját múltjuk elõl, és nem helyeznék magukat a közérdek elé. Az õ leleplezõdéseik csak apró láncszemek egy rendszer feldolgozásának folyamatában.

Ne csak műveinkben, az életben is legyünk képesek megérteni a nagy összefüggéseket, s álljunk ki a korábban hangoztatott elveink mellett, még ha mi is érintve vagyunk. Erkölcsileg ez lenne az elégtétel mindenki számára.

Egy életművet nem lehet visszamenõleg érvényteleníteni. Aki ezt megteszi, magáról állít ki szegénységi bizonyítványt. Én mégis azt mondom, kevés Furtwängler zsebkendõje, miután a világ valaha élt legnagyobb mészárosával fogott kezet. S ha a jövõre, jövõnkre gondolok, egyre biztosabb vagyok ebben.

Szabó műveiben megénekelte saját sorsát, ezért nagy művész (s ez sohasem volt morális kérdés). Senki vagyok Szabó Istvánnal összevetve, egy fiatalember a sok közül, aki ennél legalább egy fokkal õszintébb országban szeretne élni. Tanár úr, mutasson példát nekünk.

"Féltem." Pont. Ennyi elég. És lépjünk is tovább.

A morális megújulást pedig folytassuk a mindennapokban. Együtt és egymásért kell megpróbálni az õszinteséget. Nem fogadni el a kérdésre adott mismásolós választ, a hamiskás vállveregetést, a szemtõl szemben nem vállalt, de hát mögött ellihegett kritikát, az önsajnálattal átitatott lustaságot, a hozzá nem értést palástoló süketelést, az ostoba, hangos veszekedést.

Máskülönben, mint egy romlott húst feldolgozó üzem, olyan lesz ez az ország. Amit muszáj lesz elõbb-utóbb felszámolni.