Miután épp hogy belekóstoltunk a New-York-i élet izgalmaiba és pezsgésébe, elkezdődtek a Siráj előadásai meghívónk, a Montclair State University L. Howard Fox stúdiószínházában (ha nem hallották volna még ezt a nevet, nem kell rémülten lexikonhoz vagy Who Is Who-hoz kapkodni: a színház az egyetem színházi tanszékének korábbi vezetőjéről van elnevezve), így alkalmunk volt egy igazi vidéki egyetemi campust megismerni.

A Montclair State University mintegy 16 ezer diákjával New Jersey állam második legnagyobb és dinamikusan növekvő egyeteme, 100 évvel ezelőtt tanítóképzőként indult, és csak 12 éve lett belőle állami egyetem. A campus egy domb tetején terül el, számos oktatási és kollégiumi épület, sportpályák és -csarnokok, éttermek és büfék, boltok, múzeum, két színház és egy amfiteátrum tartozik hozzá, mindezek hatalmas, parkosított zöld területen, pázsit, fák-bokrok között állnak. Légvonalban 14 mérföldnyire fekszik New Yorktól, bizonyos pontjairól (például a stúdiószínház műhelyének ablakaiból) látni is lehet a manhattani felhőkarcolók sorát.

Annál meglepőbb volt számunkra az az álmosság, ami a campust belengte, és oly kiáltó ellentétben volt azzal a hangulattal, amit New Yorkból magunkkal hoztunk. A tizenhatezer diákból csak néhányan lézengtek a campuson (egyébként ijesztően nagy százalékuk ijesztően elhízva), életnek-pezsgésnek semmi jele. Rossz érzésünket csak fokozta, hogy megtudtuk: vendégjátékunkra nem kelt el az összes jegy, és valóban, az első előadást jó fél háznak játszottuk. Akik ott voltak, azok élvezték, de a társulatnak meglehetős csalódást okozott, hogy arra az előadásra, amellyel korábban diadalmenetben jártuk be fél Európát itt, a világ közepén, csak néhány tucat néző kíváncsi. Valószínűleg meghívóink sem tettek meg mindent, hogy elhozzák azt a közönséget, amelyet érdekelhetett volna a Siráj  - plakátok nem voltak, az interneten csak kerülőúton lehetett hozzájutni az információhoz, az egyetem program-naptárában nem szerepeltek az előadásaink, és a színház épületétől 3 percre fekvő diák-centrumban megszólított fiatalok nem hogy azt nem tudták, hogy mi az a Krétakör vagy ki az a Csehov, de azt sem tudták, hogy az egyetemen egyáltalán működik színház.

Aztán, ahogy magunk is megtapasztaltuk a New Yorkba való bejutás és onnan visszabumlizás keserveit, ahogy kezdtük  - nem felmérni, csak megsejteni, mennyi kulturális, művészeti esemény történik a városban minden pillanatban, ahogy egyre többen mondták rokonszenvező ismerősök, új barátok, hogy: „Ja, New Jersey, hát nem, sajnálom, én oda nem megyek ki.” – úgy kezdtük lassan megérteni, hogy nincs okunk keserűségre azért, hogy nem jöttek ki a városból megnézni minket azok az emberek, akikről úgy gondoljuk, érdekelhette volna őket a vendégjátékunk. Ez körülbelül olyan, mintha nekünk Budapesten azt mondaná valaki: igaz ugyan, hogy százféle érdekes esemény van ma este a városban, de te gyere ki inkább Albertirsára, ott valami kultúrházban játszik egy albán társulat, albánul beszélnek, állítólag nagyon jók, igaz, visszafelé már nincs HÉV, de ... hát,  bizony, mi is meggondolnánk.

A hétvége közeledtével azután egyre több nézőnk volt, a szombati előadásra már nem is lehetett jegyet kapni, úgyhogy végül nem zárult rossz szájízzel ez az első hét, annál is inkább, mert a nézők – fele-fele arányban magyarok és amerikaiak, az igénybe vett fejhallgatók száma alapján - nagyon elismerően és lelkesen reagáltak. Ha a fontos New-York-i színikritikusokat nem is lehetett rávenni, hogy kijöjjenek megnézni minket – a legnagyobb New Jersey-i napilap kritikusa elragadtatott hangon írt az előadásról:

„Szárnyaló Sirály

Csehov magyarul előadott Sirálya a színházi évad egyik legfontosabb és pazar előadása. (...) A produkció magával ragadó az első pillanatától fogva, amikor a színpad üres, de váratlanul megszólal két ember a közönségből. (...) A színészek rendkívüliek. (...) A darab elején Konsztantyin azt mondja: ’Szerintem a mai színház csupa rutin.’ Az meglehet, de nem akkor, amikor a Krétakör játszik. ”

Peter Filicha, The Star-Ledger, 2006 február 24.

Fotók: Tóth Péter