Amerikai turnénk után a színészek egy napot töltöttek itthon és már indultunk is Berlinbe, a Hebbel am Ufer Theater meghívására Ungarischer Akzent (németországi magyar évad) nyitó előadásaként… épp, hogy csak megszáradtak a ruhák. De hiába voltak az előadás előtt egy nappal korábban a helyszínen a színészek, a New Yorkból érkező ládák holléte még mindig bizonytalan volt.

Első alkalom, hogy csoportvezetőként külföldre kísérem a társulatot, és már egy héttel az indulás előtt, a ládák utáni "nyomozásba" is bekapcsolódhattam. Hat ládát készített össze műszakunk s adott fel Montclairben a UPS nevű világvezető szállítási cégen keresztül, hogy repülővel a 10 nappal későbbi helyszínünkre megérkezzen. 8-án azonban jött a német fővárosból egy telefon, hogy még mindig az indulási reptéren dekkolnak a ládák, rejtélyes okokból még nem adták fel őket. Két országból támadva Amerikát, hosszas várakozások, időeltolódások, üzenetrögzítők és ebédszünetek után megtudtuk, hogy hiányos a dokumentáció, ezért a nagy hacacáré.

Pótoltuk, majd két műszaki vezetőnkkel és Mátéval abban a hitben vártuk a holnapot, hogy most már minden rendben. Nem is sejtettük, hogy még csak most kezdődik a kálváriánk. Lali (Bódi Lajos, műszaki vezető) nyugodtan ment napi rutinjára, de délután jött az újabb telefon, hogy a fax ellenére sincs semmi változás, hiába az internetes oldal, ami azt igazolta, hogy március 11-én 12 órakor már Frankfurtban van a szállítmányuk. Elterelő hadművelet volt az egész. Újabb napos telefonok, kérdőjelek, a világ másik végén, Sandy, a UPS ügyintézője, szintén értetlenül állt ügyünk előtt. Hogy erősítsük csapatunkat, bevontuk Annát (Merényi Anna, dramaturg) is, aki ekkor még new yorki workshopunkat irányította a helyszínről. Közös erővel sikerült is meggyőznünk szállítóinkat, hogy azonnal intézkedjenek, komoly problémáink származhatnak abból, ha legkésőbb hétfőig (március 13.) nem érkeznek meg a ládák a berlini Hebbel Theaterbe. A főnökséggel folytatott párbeszéd után úgy vágtunk neki a hétvégének, hogy 13-án Amszterdamból szállítják át ládáinkat Berlinbe, és ez még éppen belefért az időbe! Reméltük, hogy a vén Európában már nem történhet semmi, Fortuna mellénk áll… De még mindig nem így lett. Hat ládánkból csak négyet indítottak Berlin felé, a másik kettő újabb rejtélyes oknál fogva, elkallódott!

De hiába érkezett meg Berlinbe az a négy láda, még mindig nem kaphattuk meg, mert, hogy még egy jó nagy rúgást, és ezzel feladatot kapjunk, a UPS (ismétlem, világvezető cég!), elvesztette a szállítmány kísérő vámpapírját (hivatalosan: Ata Carnet), így a vámon nem engedhették át. Anna akaratosságának köszönhetően, végül hozzájuthattunk holmijainkhoz, de (újabb csalódás!) pont a két jelmezes láda tűnt el, csak cipők, ingek és kellékek kerültek birtokunkba. Mindezt az előadás előtti nap, este fél tízkor tudtuk meg. Mit volt mit tenni, összeült a vésztanács: mi tévők legyünk, az előadás nem maradhat el. Végül arra jutottunk, hogy német kollegáink segítségével Emese és Era, a jelmezek tudói, végigjárják a Deutsche Oper jelmeztárát és néhány kölcsönzőt, megpróbálják összeszedni a megfelelő estélyi ruhákat az előadáshoz. Ha ez nem sikerül, akkor civilben játsszunk. Míg a lányok a várost járták, ami azért élvezetes volt, ennyi gyönyörű kosztüm között nem minden nap adatik meg válogatni, Anna Mrs. Sherlock Holmesként nyomozott az elveszett két "frigyláda" után, a teljes UPS és az alvállalkozó ElAl labirintusrendszerét megismerve és feltérképezve - sikerrel!

Az eredmény: első két FEKETEország merev, rideg közönség előtt kölcsönjelmezben, utolsó két előadás saját viseletben felszabadultan, fiatal, értő közönségnek. Számomra érdekes volt, hogy az a nép, amelynek városa, épületei szinte izzanak a történelemtől, kultúrától, nem érti, vagy nem érti ezt a politikai szatírát, vagy ha igen, nem mer nevetni. Néma csend fogadta Annamari klarinétos jelenetét, az iraki kamerás jelenetben sem akartak a segítségünkre lenni… Még Tilo "come back"-je, a felirat nélküli, anyanyelvi monológja sem hozott feloldást.

Pedig ők is jól tudják, hogy ez is tőlük ered: kedvenc Brechtjük tanított minket is: elidegeníteni J

 Vendéglátóink és a berlini Collegium Hungaricum a bemutató után egy kis fogadással kedveskedett nekünk: gulyásleves és Egri Bikavér várta a társulatot. Ajándék lónak ne nézd a fogát, de ilyen édes-paradicsomos gulyáslevest még egyikünk sem evett. Ez már valószínűleg a globalizáció hatása: engem a kínai konyha ízeire emlékeztetett. Beszédet mondott a színház igazgatója, aki ha kicsit nehezen ejtette is Csákányi Eszter nevét, gratulált Kossuth-díjához (amit emiatt az előadás miatt nem tudott átvenni a Parlamentben), majd a Berlini Magyar Intézet igazgatója egy hatalmas csokor virággal köszöntötte őt.

A második előadás után kettészakadt társulatunk: egyik fele ment a Café Burgerbe, ahol fergeteges Színésztánczenekar koncertre rophattak a zenét szerető magyar és német fiatalok. (Ezt a produkciót az utolsó FEKETEország előadás után megismételték a színház aulájában lelkes füttyök és bravók kíséretében.) A másik fele pedig a közönség lélektanát próbálta megfejteni a Nagel Iván vezetésével tartott közönségtalálkozón: "miért nincs katarzisom az előadás végén", "miért festünk ily fekete képet Magyarországról"…?

 

Fotók: Csóka Tímea

Amint említettem a második két előadás közönsége jobban átadta magát az élménynek, így összességében kellemes tapasztalatokkal zártuk berlini programunk első felét.