Az elveszett jelmezek kálváriája és a FEKETEország kezdetben érthetetlenül és riasztóan hideg fogadtatása után kissé megtépázott önbizalommal vártuk, mit szól majd a berlini közönség a Sirájhoz.
Jó ómen volt mindazonáltal a FEKETEország-sorozatot záró utolsó előadást kísérő sűrű taps és kacagás, valamint az azt követő koncerten az itthoninál ugyan kicsit lassabban tűzbe jövő, ám végül ugyanolyan lelkesen őrjöngő fiatal hallgatóság. Hajnalig tartott a SzínészTáncZenekar – ezúttal német és angol nyelvű kommentárokkal fűszerezett – műsora a Hebbel Színház WAU nevű bárjában, ahol egyre többen perdültek táncra, de az újra és újra megszomjazó vendégek egyre hervadó reménnyel tolongtak a pultnál, mert a pincérek lassacskán teljesen elfelejtették kiszolgálni őket, annyira belefeledkeztek a koncertbe (még olyan részletek is hatalmas sikert arattak, mint a szpesöl geszt Csákányi Eszter XXL-es narancssárga pólója, mely nagy betűkkel hirdette: „NO SPORTS”).

Míg a földszinten állt a bál, a műszak az emeleten már bontotta a FEKETEország díszletét, mert másnap újabb társulatnak kellett átadnia a terepet a HAU2-ben, mi magunk pedig két nap után a HAU1-ban folytattuk vendégszereplésünket a Sirájjal. A Hebbel am Ufer (Hebbel a parton) kifejezésből összetett betűszó, „HAU!” egyébként azt jelenti: üss, vágj, csapj oda! Az új évadot és három játszóhelyét megannyi monoklis képű ember fotójával és a szabadon talán „Üsd, vágd, nem apád!”-nak fordítható szlogennel hirdető intézményt tavaly az évad színházának választották a német kritikusok. Különösen nagy szó ez egy befogadó színház esetében abban az országban, ahol a repertoárszínháznak, az állandó társulatnak és az állami támogatásnak Európában a legerősebb a hagyománya. A Hebbelt bátor ízléséért, úttörő kezdeményezéseiért díjazták, valamint azért, mert sok sosem látott társulatot vitt Berlinbe. Nem ez volt a helyzet a Krétakörrel, hisz a május elsején utolsó alkalommal műsorunkra tűzött W-munkáscirkusz bemutatóját a berlini Sophiensaelében tartottuk 2002-ben, s ugyanitt játszottuk alig fél éve a nemzetközi kooprodukcióban készült Phaidrát. Mindkét korábbi előadásunkról tudósított valamennyi fontos berlini és országos napilap, s mivel a Tasnádi-darabot meglehetősen lehúzták a kritikák, továbbá Schilling Árpád 2002-es rendezése a Schaubühnén (Walpurgis-éj) sem aratott osztatlan sikert, a szakírók ezúttal láthatólag nem feltétlenül érezték szükségesnek, hogy eljöjjenek megnézni minket.

A közönség azonban szerencsére fütyült az okosokra, s a kezdés előtt már egy órával hosszú sorok álltak a pénztár előtt, amikor két szünnap után, március 21-én a HAU 1 színpadán elkezdtük játszani a Sirájt. A délutáni rövid próbán ezúttal nem csak a járásokat kellett tisztázni, célunk az volt, hogy amennyire lehet, rekonstruáljuk azt az egyszeri, varázslatos New York-i előadást, melyben a játszók az utolsó jelenetig egyszer sem hagyták el a teret, és sokszor székükön ülve játszották el legfontosabb szövegeiket.
Persze más volt ez itt a Hebbel nagyszínpadán, leeresztett vasfüggöny mögött, szürke téglafalaktól ölelve, emelkedő nézőtérrel, mint a tágas sohói hajópadlós loftban harminc nézővel egy kis körben ülve. Itt pontosan 99 nézőre kapott engedélyt a ház a tűzoltóságtól (s még így is hetekig próbálták elérni, hogy az előadás végén elszívott cigarettát húzza ki a rendező), így mindig akadt néhány szerencsés, akinek hivatalosan már nem adhattak el jegyet, mégis bejutott a néhány bonus hely egyikére. Így egy bő negyedóra késéssel kezdődhetett el a játék. Hamar megérezték a színészek, ezúttal mennyivel nyitottabban és érzékenyebben reagál a közönség, így már az első este igen jól sikerült az előadás, mint a lelkes tapsból is kiderült. A Freitag 13 online hetilap kritikusát is lenyűgözte a játék közvetlensége:

Fotók: Csóka Tímea és Tóth Péter

„Schilling megtalálta az utat Csehovhoz: az ő Sirája minden kellék és jelmez nélkül bontakoztatta ki játékát, a nyelvből, a semmiből, „színház” nélkül. Három tribünt emeltek a nézőknek a HAU nagyszínpadán. A színészek ott foglaltak helyet az előadás kezdete előtt, és mondatról mondatra, gesztusról gesztusra hódították meg szerepüket és a teret. A workshopfeeling kezdeti távolságnélküliségből lassan ki-ki felrajzolta a maga körét. Csodával volt határos, ahogy észrevétlenül felhúzták a közönség és a színpad közé a híres negyedik falat, ahogy a nyitott színpadból hagyományos black boxot varázsoltak, a színház sűrű illúzióterét.” (31.03.2006)
Berlinből hazatérve két hosszú és megterhelő turnét zárt a társulat. De New Jersey-ben és itt is szerencsére azzal a produkcióval búcsúzhattunk, mely osztatlan sikert aratott a helyi nézők körében. Ott a FEKETEországgal, itt a Sirájjal.