Az elmúlt hét hirtelen jött kánikulája után reményteljesen néztem a május 1-jés, hosszú hétvége elébe: lehet szabadtéri programokat csinálni, teraszon kávézni, nyitott szórakozóhelyeken eltölteni az estéket. Az pedig külön izgatott, hogy hol is van és milyen is az a húsz éve "lakatlan" Óbudai Gázgyár, ahová a Krétakör erre a hétvégére egy programsorozatot szervezett. Ahogyan lihegve az épületet kerestem - mert szokás szerint, ha valami fontos dologról van szó, késésben vagyok - végigfutott az agyamon, hogy hová is megyek, mire számíthatok. Egy üres, évek óta elhagyatott épületegyüttesben rendezi meg a Krétakör több napos majálisát, előadásokkal, beszélgetésekkel, koncerttel. Elég bizarr helyszín, bár nem szokatlan. Az utóbbi években Budapesten elterjedt, hogy olyan ipari intézményeket virágoztassanak fel vállalkozó szellemű magánszemélyek, csapatok, amiket már évek óta semmire sem használnak. A Krétakörnek hat hónapi tárgyalás után sikerült a gázgyár egy részét megkapnia, igaz csak a munka ünnepének hosszú hétvégéjére. Amikor megérkeztem az épületegyütteshez, furcsa érzés fogott el. A kapunál ismerős arcok fogadtak, de ahogyan végigsétáltam a hosszú gyárudvaron, kicsit megijedtem, mintha egy másik dimenzióba kerültem volna, időben és térben is.

Kísérteties, elhagyott épületek, gazzal benőtt terek, amelyek idegenségükben vonzóak. Aztán ahogyan egyre közelebb érkeztem a társulat által belakott hangárhoz, bebizonyosodott, hogy a múlt egy szelete hogyan töltődik meg egyik percről a másikra élettel, a jelennel, milyen könnyen válik ismerőssé. Büfé, kivetítő, reklámok, színpad, széksorok… A Krétakör kiválasztott egy régi épületet, s egy pillanat alatt olyanná alakította, amelyben mi, a közönség is otthonosan érezhetjük magunkat, ami a miénk is. Mindez nem újdonság: ugyanez történt számos más helyszínnel is, pl. a Tűzraktárral, a MEOval, vagy az A38-as hajóval. Kiszuperált ukrán hadihajó, kibelezett ipari épületek, amelyek mára kulturális központokká, szórakozóhelyekké lettek. "Hogyan és miért lehet, vagy nem lehet sikerre vinni ma Budapesten civil kezdeményezésű kulturális projekteket, nem hagyományos közösségi terekben?" vetette fel a kérdést az első beszélgetés.

Gáspár Máté vezette, a megkérdezett vendégek Móra Gabi (A38), Kováts Lajos (MEO) és Zubor Balázs (Tűzraktár) voltak. Mindhárom meghívott olyan intézményt képviselt, amely a kulturális struktúra peremén helyezkedik el. Igaz, az A38-as hajó több ponton is kilóg a sorból, hiszen mára már a főváros kulturális életébe beleolvadó, állami támogatásokban is részesülő szórakozóhelyről van szó. Ezzel szemben a MEOnak anyagi okok miatt (és semmiképpen sem a közönség érdeklődésének hiányában, sőt…) meg kellett szűnnie. A Tűzraktár pedig haldoklik - a nyári költségvetésük kétmillió forint volt, ebből csinálták végig az egész szezont, ami, valljuk csak be, a csodával határos.

Fotók: Szenteleki Dóra

A helyzet elég elkeserítő. Gáspár Máté a beszélgetés elején elmondta, hogy nem panaszdélutánt szeretnének tartani, végül mégis az lett. Nem is lehetett volna másként, hiszen ma Magyarországon, Budapesten intézményesülni kell ahhoz, hogy állami támogatást nyerjenek ezek a kulturális projektek. Ezzel a lépéssel a függetlenségüktől, szabadságuktól fosztanák meg magukat, éppen attól, amitől egyediek, amit képviselni szeretnének. Ördögi kör. A helyzet kilátástalannak tűnik. Mindenki értetlenséggel áll vele szemben. Valóban lehetetlen hosszú távon működtetni egy olyan projektet, amely nem az állam fennhatósága alá tartozik, és nem kíván a hagyományos struktúra része lenni? A beszélgetés során, amelybe a közönségből több érintett is bekapcsolódott (többek között Fodor Tamás - Stúdió K, Szalai Szabó István - Városi Színház, Schilling Árpád - Krétakör), egyértelműen az derült ki, hogy nagyon nehéz, de sikerülhet. Sokak számára csak a remény marad, sokak pedig kénytelen voltak föladni, mert ellehetetlenítették a körülmények őket. A Tűzraktár olyan formában, ahogyan tavaly működött, nem folytathatja tovább. Költségvetésük nincs, ahhoz, hogy életben tartsák a helyet, el kell kezdeniük profi módon működni. A MEO - Kortárs Művészeti Gyűjteménynek több éves sikeres működése ellenére be kellett zárnia kapuit. Az A38-as hajó kedvelt szórakozóhely, de korántsem hoz annyi hasznot, ami megszűntetné a folyamatos anyagi gondokat. Móra Gabi szerint a sikeres és hosszú távú működéshez az indulásnál határozott koncepció szükséges. Először is pontosan végig kell gondolni, hogy honnan, milyen pénzt lehet beszerezni, valamint a kulturális tevékenység egyértelmű meghatározása is nagyon lényeges. Ezek után következik a kitartó és hosszadalmas küzdelem némi állami támogatásért, s ez akár évtizedekig is tarthat. De kinek van energiája erre? Az biztos, hogy civil segítség nélkül nem lehet egyről a kettőre jutni. Szükség van tehát összefogásra, a probléma nyilvánosság elé tárására, hiszen mindenki érdeke, hogy ilyen kulturális projektek, közösségi terek létrejöhessenek. A siker pedig magáért beszél. Nekünk, a közönségnek igenis szükségünk van ilyen, vagy hasonló kezdeményezésekre, ezt az utóbbi évek bebizonyították. Még ha nem is könnyű ezeket a projekteket megvalósítani, össze kell fogni, együtt kell gondolkodni, beszélni kell róla, mint ahogyan ez az Óbudai Gázgyárban történt. Tegnap koraeste Budapestnek egy eddig ismeretlen területe tárult fel előttem, amely ugyanolyan fontossá vált számomra, mint az alkotók számára, s ahová ma és holnap is ellátogatok. A hosszú gyárudvaron biztonsággal és céltudatosan fogok végigsétálni, mert tudom, hogy hova tartok, mi vár rám.

A Krétakör Majális hétvégi jegybevételének 10%-át, valamint a nézők adományaiból származó összesen 236.000 forintot a Krétakör a Magyar Vöröskereszten keresztül az árvízkárosultak javára ajánlotta fel.