A beszélgetést Kis Péter építész vezette. A Nemzeti Színház eredetileg kiírt pályázatán másodikként díjazott tervező a Krétakör régi barátja és alkotótársa. (2002-ben például, mikor saját épületet keresett a társulat, és rábukkant az ELMÜ Dózsa György úti elhagyott épületére, melyből kulturális központot terveztünk kialakítani, Kis Pétert kértük meg, hogy készítse el az építészeti tervet.) Munkatársa, Tihanyi Dominika, tájépítész volt a beszélgetés másik résztvevője, harmadikként pedig Szemerey Samu, aki múlt hónapban a Város a mélyben című rendezvényünket vezette (beszámolóját a honlapunkon olvashatják), zárta a sort.

Fotó: Ránki Dániel

Az alábbi írás az április 30-i beszélgetés ürügyén annak első témáját a londoni South Bank csodálatos újjászületését foglalja össze, különös tekintettel a Királyi Nemzeti Színházra és két erőműből alakult kulturális központra, az Oxo-toronyra és a Tate Modernre.

IPARTELEPBŐL MODERN KULTÚRKÖZPONT: A LONDONI SOUTH BANK

Európa-szerte rengeteg példát ismerünk ipari épületek művészeti felhasználására. Az egyik legsikeresebb vállalkozás, a londoni South Bank kulturális központja jó példa lehetne Budapestnek, hiszen a két fővárosnak sok a hasonló adottsága. A hét és félmilliós brit metropoliszt a - csak "the River"-nek becézett - Temze szeli ketté. A Szent Pál Székesegyháztól kezdve a királyi rezidencián át a Parlamentig, a Westminster Apátságtól a legendás West Endig korábban minden fontos és főleg kulturális esemény az északi parton zajlott. A South Bank sokáig egyetlen mocsaras földdarab volt, nehéz volt rajta építkezni, s a 18. században nem is igen kísérleteztek vele. Csak akkor kezdtek el ebben a területben gondolkozni a kor építészei, amikor a csatornázási technika eléggé kifejlődött. Akkor is leginkább ipari létesítményeknek adott otthont a déli part, s hamar kialakult a környék rossz hírét megalapozó nyomornegyed. A közeli Waterloo vonatállomás a 19. században épült, s egyre több embert vonzott a környékre. A második világháború bombái azonban a régi épületek nagy részét elpusztították, vagy legalábbis erősen megrongálták. A békét aztán nagy fesztivállal ünnepelték a londoniak, ennek további bérkaszárnyák estek áldozatul, mivel az ünnepségre nagyszabású épületeket emelt a város. A fesztivál egyetlen ma is álló központja a Royal Festival Hall gyönyörű, modern szerkezete, mely tökéletesen beleillik a huszadik század végén felvirágoztatott városrész összképébe.

A kortárs művészet egyik legfontosabb londoni kiállítóterme, a Hayward Gallery 1968-ban épült. A hatvanas évek brutális építészetének kiváló példája ez a fiatal alkotócsapat által tervezett múzeum, melynek a komplexum egészétől erősen elütő neontornya, melyet a Művészeti Tanács rendelt meg 1970-ben a Hayward abban az évben rendezett kinetikai kiállításának modellje alapján. A torony sárga, vörös, zöld és sárga neoncsíkjait a szél iránya és erőssége kelti életre - ez az állandó installáció tehát a legmodernebb technika és a természet közös műve.

EGY MODERN SZÍNHÁZ - LONDON SZÍVÉBEN

A Nemzeti Színház (The Royal National Theatre) hasonló vita eredményeként épült meg, mint sok más országban. Először 1848-ban hangzott el a javaslat a nemzeti társulat létrehozására, s 1949-ig tartott, míg az angol parlamentben megszületett az ehhez szükséges törvényjavaslat (National Theatre Bill). Még tovább tartott, hogy a kifejezetten erre a célra szánt épület megépüljön, de megérte várni. Egy fedél alatt ugyanis három teljesen különböző méretű, és jellegében is egészen eltérő terem ad itt otthont Európa egyik meghatározó teátrumának és egyik legjobb szakmai könyvesboltjának. Az ötvenes évektől a South Bank különböző pontjai szerepeltek a tervek közt, míg végül 1967-ben a Waterloo Bridge-től keletre kijelölték a színház végleges helyét.

Nagy Britannia egyik vezető modernista építésze, Denys Lasdun meglepő választás volt, mivel színházat még sosem tervezett színházat. Mégis bejutott a pályázat utolsó fordulójába, s hogy húsz társa közül épp őt kérték fel a nagyszabású feladatra, talán épp annak köszönhető, hogy tapasztalatlanságát nem rejtette véka alá, s e téren a szakértőktől vár segítséget. A Lord Cottesloe vezette szakmai bizottság egyik jeles tagja, Laurence Olivier így kommentálta a nyertes személyét: "Denys Lasdun egyedül érkezett a meghallgatásra, nem hozta magával csapatát, mint a többiek. Elmondta többek közt, hogy "színházat tervezni lényegében lelki feladat" - ezzel teljesen levett a lábunkról. Egyhangú volt a döntésünk. Tudtuk, hogy a legmegfelelőbb embert találtuk meg, sőt valószínűleg a legzseniálisabb építészt egész Angliában." Végül Lasdunnak sikerült meggyőznie a bizottságot, köztük Peter Brookot és Peter Hallt, hogy csakis több terem építésével lehet kielégíteni a kor színházi igényeit. 1969-ben megkezdődtek végre a munkálatok. Különösen jó példa a londoni Nemzeti Színház arra a voltaképp egyedül lehetséges, mégsem minden építészre jellemző gondolkodásra, mely az esztétikai és funkcionális szempontok mellett figyelembe veszi azt is, hol, milyen környezetben helyezkedik el majd az épület.

Lasdun ezt a kapcsolatot így jellemezte. "van egy pont a folyó felett a Waterloo Bridge-en, amelyet Királyi Karnyújtásnak neveznek, s ahonnan belátni a londoni belvárost egészen a Szent Pál Székesegyháztól a Somerset Házig és a Westminster Apátságig. Varázslatos hely, valószínűleg a legszebb Londonban." Ezt a természet adta vonalat folytatta az építész a déli oldalon, ez adta azt a háromszögletű geometriát, melyet Nemzeti Színház minden zugába belekomponált. A három színházterem legnagyobbika, az Olivier a klasszikus görög theatron mintájára épült, a közepes méretű Lyttleton a proszcénium-színház elveit követi, a Cottesloe intim kamaraszínháza pedig a Tudor-kori kocsmaudvarokra hajaz. A korhoz képest kissé radikális stílus nem nyerte el mindenki tetszését, de mint tudjuk, a párizsi Eiffel-toronynak is sok ellensége volt eleinte. Mindenesetre a londoni Nemzeti Színházról szóló bármilyen vita százszor izgalmasabb, mint az épület leghíresebb kritikusának, az esztétikai analfabéta Károly hercegnek sokat idézett mondata, miszerint a Royal National Theatre kivitelezői "ravaszul becsempésztek egy nukleáris erőművet London szívébe, és még csak a zöldekkel se kellett érte megverekedniük." Az első angol nemzeti színház megépülésével már a zenei, színházi, sőt a Nemzeti Filmszínház (National Film Theatre) révén a filmes életnek is egyik londoni központjává lett South Bank a kilencvenes évekig még mindig elég lerobbant környéknek számított. A második évezred utolsó évtizedében azonban rohamos fejlődésnek az előkelőbb polgárok által valaha egyáltalán nem látogatott déli part.

A GLOBE SZÍNHÁZ

Az amerikai színész-rendező, Sam Wanamaker kitartó hite és hatásos pénzfelhajtó kampánya kellett ahhoz, hogy fel-, pontosabban újra épüljön a South Bank másik fontos színháza, Shakespeare Globe-ja. Az eredetileg 1599-ben épült, nádfedelű épület először 1613-ban égett porig a VIII. Henrik előadásán a speciális effektként használt tűz miatt. Akkor rögtön újjáépítették, ezúttal cseréptetővel, majd a Nagy Tűzvészben (1666) újra leégett. Az Erzsébet-kori tervek alapján újjáépült világhírű Globe 1997-ben nyitotta meg kapuit, s azóta májustól októberig minden évben bemutat négy-hat új produkciót, némelyiket korhűen férfiszereposztással. Az új épület az eredeti helytől mintegy kétszáz méterre található, s 1666 óta ez volt az első alkalom, hogy Londonban egy építtető engedélyt kapott, hogy nádból építsen tetőt.

IPARI ÉPÜLETEK ÚJRAHASZNOSÍTÁSA

AZ OXO-TORONY
A tizenkilencedik és huszadik század fordulóján a Blackfriars Híd lábánál a postahivatal elektromos ellátására külön erőmű épült. A húszas évek végén ezt az épületet megvásárolta a Liebig húsipari cég, mely az épület nagy részét elbontotta, de megtartotta, sőt kibővítette a folyóra néző frontját. Liebigék gyártották az OXO nevű (eredetileg marhából készülő), Nagy-Britanniában a kontinentális Magginál vagy Knorrnál is népszerűbb leveskockákat. Az új épület tervezője, Albert W Moore szerette volna fényreklámmal hirdetni a cég által forgalmazott árút, de nem kapott rá engedélyt. De a leleményes építész megtalálta a megoldást. Az O,X,O betűket mint "elemi geometriai formákat" beépítette a torony egymás felett sorakozó ablakaiba mind a négy oldalon, így már senki sem kifogásolhatta a reklámot. Az épület utóbb a hatalmas Vestey-birodalom része lett, de a hetvenes évek elejére funkcióját vesztette, nagy része üresen állt, kizárólag a húsos piték töltéséhez használt úgynevezett "hosszú tojást" gyártották még egy részlegében. 1984-re, mikor a Coin Street Community Builders építésztársaság megvásárolta az épületet, már azt sem. Hogy a lerobbant és kibelezett valahai erőmű lebontása helyett inkább annak felújítása mellett döntöttek, az a South Bank modernizálásának egyik legnagyobb eredménye volt. Védett épületnek ugyanis nem volt hajlandó nyilvánítani az English Heritage bizottsága, a fejlesztők többsége pedig a bontás mellett volt. Sok évbe és nagy leleménybe került újrahasznosítani az Oxo-tornyot.

Először egy két emeletes árkádot építettek a part menti általános felújítás költségvetéséből, majd a középső rész lebontása után 1991-ben kialakították az új épület alapvető szerkezetét. Csak ennek birtokában találtak a tulajdonosok olyan bankot, mely megadta a felújításhoz és átalakításhoz szükséges kölcsönt. Az Oxo-torony a non-profit tulajdonosok és fejlesztők, a Coin Street Community Builders hitvallását képviseli. Eredeti elképzelés szerint alakult a vegyes funkciójú épület sorsa. A legfelső emeleten található az Oxo Étterem és Bár és a kilátó terasz. Az alsó két emelet 33 különböző tervezőstúdiónak adnak otthont: ezekben kortárs művészek eredeti tárgyait lehet megvásárolni ékszerektől divattermékekig, kerámiától bútorokig készen vagy megrendelésre, illetve figyelni lehet a tervezőket munka közben. A földszinti kávézó remek kilátást nyújt a nyári Coin Street-i Fesztivál eseményeit. A harmadiktól a hetedik emeletig 78 megfizethető szövetkezeti lakást adnak bérbe. London korában egyik legmagasabb épületének tornya ma is az Oxo leveskockát hirdeti éjjel-nappal.

MILLENNIUMI ÁLMOK

Az ezredfordulóra London talán minden metropolisznál látványosabb újdonságokkal állt elő. Ekkor épült a városra pazar kilátást nyújtó London Eye, egy sajátos óriáskerék, melynek kabinjaiban félóra alatt a brit főváros minden nevezetességét megtekinthetjük mégpedig sosem látott perspektívájából. 2000-ben nyílt meg továbbá a Millenniumi Híd, száz év óta az első gyalogos híd Londonban a Temze két partja közt. 1996-ban a Financial Times a Brit Építészek Intézetével közösen nemzetközi pályázatot írt ki egy gyalogos hídra, amely a Southwark és a Blackfriars híd között kötné össze a két partot. Ez ismét olyan építészeti vállalkozás volt, melynek a funkción és önnön esztétikáján kívül figyelembe kellett vennie a környezet adottságait is. A nyertes pályázók minimalista tervükkel is páratlan kilátást kínáltak a hídon átsétálóknak csaknem az egész városra, autók nélkül, magasan a Temze felett. Találékony és komplex szerkezetével a híd egyszerű forma benyomását kelti. A négy méter széles alumínium gyaloglap rozsdamentes acél balusztrádokra van kifeszítve, s mindkét oldalon kábelek tartják. A híd közepén a kábelek a gyaloglap alatt futnak, így a várost kutató tekintetnek semmi sem áll útjában. A híd egy átlagos függőhídnál hatszor keskenyebb. A világon nemcsak kecsességében, hanem kilengésében is páratlan hidat rögtön megnyitása után be kellett zárni, mert életveszélyesnek bizonyult. Hamarosan azonban orvosolták a hibát, s a híd már több mint öt éve London egyik legnépszerűbb látványossága.

A TATE MODERN

Szintén a 2000-es évben alapították meg a Tate Gallery párjaként kortárs művészetet bemutató Tate Modernet. 1990-re nagyjából kiderült, hogy a Tate Gyűjtemény végleg kinőtte millbanki otthonát. A kollekció modern nemzetközi részének kiállítására új galériát tervezett a város. Ez lett volna az első alkalom, hogy London külön múzeumot szán a modern művészetnek. Az első kérdés az volt, hogy új épület lenne-e a legmegfelelőbb, vagy egy már meglévő építményt alakítsanak át erre a célra. Az átalakítás mellett döntött végül a város, s hamarosan rábukkantak az ideális megoldásra. Az eredetileg erőműként üzemelő mai Tate Modern csodával határos módon 1982-es bezárása óta kihasználatlanul állt, s most szabadon megvásárolható volt. Az eredeti tervező, Sir Giles Gilbert Scott lenyűgöző, környezetéből kiemelkedő épületet tervezett, mely bőven elég teret nyújtott az ide szánt kiállításoknak. Ráadásul a Szent Pál Székesegyházzal és a Cityvel szemben, pazar kilátást is nyújtott a készülő múzeum, melyet azonnal összekötöttek a gyalogoshíd gondolatával. Az új galéria így közvetlenül is elérhető lesz majd a belvárosból.

És minthogy az eredeti Tate is a folyóparton található, hajóval is könnyen lehet majd közlekedni egyikből a másikba. A nemzetközi tervpályázat nyertese egy akkoriban még kevéssé ismert svájci cég, a Herzog és De Meuron lett. Az ő javaslatuk mellett szólt, hogy megőrizte az eredeti épület jellegzetességeit . Egy másik, az utolsó körbe bejutott pályázó például lerombolta volna azt a csodálatos 99 méteres kéményt, mely ma a Tate Modern legfőbb külső ismertetőjegye. Az erőmű egy hatalmas, 35 méter magas és 152 méter hosszú turbinacsarnokból, s a vele párhuzamos kazánházból állt. A turbinacsarnokból lett a drámai hatású bejárati rész meredek feljáróval, valamint itt láthatók a legnagyobb szobrászati tárgyak. A kazánházból lettek a kiállítótermek, melyek három emeleten át betöltik az épület teljes hosszát. A Tate állandó modern gyűjteménye két szintet foglal el, a harmadik az időszaki kiállításoké. Az eredeti tető fölé Herzog és De Meuron egy kétemeletes üvegtetőt emelt, melyet fénycsőnek hív a köznyelv. Itt van a múzeum kávézója, mely pazar kilátást nyújt a városra. A kéményt tetejére Michael Craig-Martin színes fénytornyot tervezett, ezt svájci fénynek nevezik. Az üvegtető és fénycsöve és a svájci fény éjszaka is kijelöli a Tate Modern sziluettjét - mérföldekről látni őket. A galéria hatéves történetében egyik siker követi a másikat. Az évi négymillió látogató a múzeum vezetésének legmerészebb álmait is felülmúlta.

A hatalmas, sajátos formájú belső terek ritka lehetősét nyújtanak az olyan művészeknek, mint a dán Ólafur Elíasson. Weather Project nevű installációjában a szobrász a Nap és az ég képeivel töltötte meg a hatalmas bejárati teret, párologtatókkal finom ködöt fújt be és több száz monofrekvenciás lámpát helyezett el félkörben. Ezek olyan szűk frekvencián bocsátottak ki fényt, hogy csak a sárga és fekete színt eresztették át, s ezáltal a ragyogó Nap benyomását keltették. A turbinacsarnok mennyezetére a művész hatalmas tükröt szerelt, melyben a látogatók a hatalmas narancsszínű fényben magukat apró fekete pontoknak látták. Az ingyenes látogatható Unilever sorozat szintén jelentős alkotója volt Rachel Whiteread.
Gigantikus labirintusszerű szerkezetet tervezett a turbinacsarnokba, a 14,000 doboz kiöntött belsejéből álló dobozt számláló kiállítást Embankmentnek nevezte. A kartondobozt, mint formát azért választotta a szobrásznő, mert intim személyes tárgyakhoz köthető, hiszen ilyeneket szoktak belecsomagolni, s mert mindig rejtély övezi, hogy mit rejthet a lezárt doboz. A rejtélyes dobozok a mennyezetig betöltötték a teret. Az interaktív kiállítás külön érdekessége, hogy a tárgyakat meg lehet érinteni, s a kockák útvesztőjében egy-egy pillanatra magunk is az installáció részeivé válunk.

A londoni South Bank, Európa legnagyobb művészeti központja nagy szerepet játszott abban, hogy a brit főváros újra a kortárs kultúra legmodernebb és legizgalmasabb helyszínei közé számít. A megújult partvidéken a gördeszkázós srácoktól az estélyi ruhás idősebb színházlátogatóig mindenki megtalálja a számítását. S aki ma végigtekint az elmúlt néhány évtizedben emelt, illetve átalakított épületeken, meg nem mondja, hogy nem egyetlen nagy tervezőcsapat közös, aprólékosan egyezetett munkájával áll szemben.

A Krétakör Majális hétvégi jegybevételének 10%-át, valamint a nézők adományaiból származó összesen 236.000 forintot a Krétakör a Magyar Vöröskereszten keresztül az árvízkárosultak javára ajánlotta fel.