Írok róla, még most, amíg nem késő.

A nyulak szigetéről, Terschellingről. Akkora kb., mint a Kisalföld, Hollandia É-Ny-i részén. A szárazföldről 50 perc komppal, ahol kétszer egy hetet töltöttünk, Krétakörösök, 2005 nyarán, egy nagyon vonzó fesztiválon.
Kollégák, akik már látták a helyet, mondták, csak az jöjjön, aki bírja a gyűrődést. Mert vadabb, mint amit megszoktunk. Viszont óriási élmény.
Fesztivál a szabad ég alatt!

Na, azt mi ki nem hagyjuk. Hajón lehet lakni. Kapunk bringát, úgy járunk dolgozni, mint a hollandok. Leonce és Woyzeck. Két bejáratott előadás. Bár, most majd angolul. Ami nem megy, azt majd narráljuk, vagy "szinkrontolmácsolva" a nézők mögött állva, majd meglátjuk.
Egy hét próba. Érkezéskor kapunk egy kisbuszt, kellékeknek, gyors szállításra stb. Ki akarja vezetni? Vállalom. Szeretek ismeretlen autókat kipróbálni. A komptól a poggyászt már ezzel visszük a szállásig, ami egy kétszáz méterrel arrébb álló hajó. Szóval tényleg igaz. Tizenhat személyes vitorlás, felszerelt konyhával, fürdőszobával.
Hanem, ha körül akarunk nézni kicsit a szigeten, akkor hajrá, amíg világos van, meg állítólag van itt egy jó kocsma a parton, átfáztunk, mintha november lenne, hú, most berúgunk.
Nem iszom, hogy tudjam fuvarozni a bandát. Nagyon figyelek, minden kereszteződést megjegyzek, nem bonyolult.
A kocsma tényleg hangulatos. Hat-hét embert hazaviszek, vissza a többiért, korán fekszünk, holnaptól kemény munka lesz. A kocsit öt perc alatt megszokom, szól a rádió, ismert az út, enyém a világ.
Mennyi nyúl! Mióta besötétedett, nyulak százai ugrálnak az úton szerte, folyton fékeznem kell. De ez is jópofa.

A kocsma meg sehol. Az hagyján, de az odavezető ligetbe se találok bele. Még egyszer a főútról. Persze, ennél a táblánál balra…de nem, de igen, itt kell…megint főút… és ez vagy négyszer.
A nyulak mindig ott vannak, a liget, a strand, a kocsma, a társaim sehol. De, mégis. Hívnak, hol vagyok már? Két perc…
Szerencsére ott van velük Ben, a fesztiválgazdánk, mondja, álljak meg a főúton a táblánál, mindjárt jönnek. Hol vagyok?... hát itt, pont itt… mi van ráírva?...nem látom…várjatok…ajtó nyit, fél lábbal ki, hátranézek, autó gurul hátra, hopp, kézifék, hol a kézifék? Az ülés baloldalán, nem középen, mióta?...nyitott ajtó hanyattlök, reccs, az ajtó elkapja a tábla oszlopát, így az autó nem gurul rám, ülök a sárral teli árokban, telefonom darabokban az autó alatt, egy póniló sörényét lengetve, boldogan üget felém a sötétségből, az árok túloldalán, na, végre valaki vele is akar játszani…
Tehát az első nap.
Ruhacsere, röhögés, naná…
A kajütök kicsik. Nagyon kicsik. Pirinyók. Többek a folyosón tartják a poggyászt, hogy párosával beférjenek az alvódobozba. A fogkefe elfér. A párna alatt. A telefon a papucson. A karóra maradhat. A karon.

Reggel irány a fesztiválközpont, bicikli-vételezés. Bár egyformának tűnnek, a másiké szebb, jobb, puhább az ülése stb., na, mindegy…

Schillingék két hónapja kinéztek egy pofás dűnét, ahova befér a Leonce a nézőkkel együtt, de ezt a színházat azóta elfújta a szél…
Hát, szóval itt se lesz játszóhelyünk…
Kis vita arról, hogy tényleg addig jó nekünk, amíg nincs állandó fedél a fejünk fölött?
Itt nem is kell, szerencsére. Megfordulunk. A TENGER. Ez marad a háttér. A díszlet. Mint a Sirály(j)ban a tó.

Próbálunk. Vagy hideg van, mert orkánszerű szél fúj, olyankor egymást is alig halljuk (süvítés, hullámtörés), vagy váratlanul napsütés hétágra (jaj, napszúrás, leégünk, legalább vizet hoztunk volna, hol itt a szakszervezet?)
Ebéd egy parasztházból átalakított étteremben, változatos, finom ételek, kérésre vega is van, de a legjobb az előétel, ami kétféle pástétom, valószínűleg olajbogyódarálék, fűszerekkel, friss bagettel.
Biciklire, majd vissza a partra, próbálni.
Az autó a szervizben áll, és bár vállalnám az anyagi felelősséget, nagyvonalúan jelzik: biztosítva van. Amúgy a sofőri önbizalmam mintha megcsappant volna. Nem tudok az autóra még csak gondolni se.
Viszonylag rendszeresen kerékpározom, de a napi egy-másfél óra sok. Főleg munka után. Esőben. Máskor záporban. Széllel szemben, emelkedőn. A sziget amúgy sík, egyetlen hosszú emelkedő van, a hajó-otthonunk felé. Azzal nyugtatom magam, hogy évek óta vágytam bőrig ázni. Mint gyerekkoromban. Íme, most megadatott. "Ez most a próbatétel - mondja Peer Gynt a sivatagban, Isten védnökségében, miután picit megkordult a gyomra -, utána jön, remélem, a megváltás. Csak épségben megérjem!"
Tudatosítom magamban, hogy szakmailag életem talán legszebb, leggazdagabb, legértelmesebb éveinek legszebb napjait élem. Egészséges vagyok, majdnem fiatalnak érzem magam, előttem az élet! Úgyhogy tekerj, ne nyavalyogj!

Alacsony költségvetésen dolgozunk, a műszak : András. Segítői: Süsü és a társulat. Logisztika, hajószakács, tolmács: Dóra.
A támaszpont a dűne tetején két konténer. Kellék-bútortár, illetve öltöző. A tengerpartra tilos autóval, de még bringával is behajtani. Egy kordé a szállítóeszköz, megpakolva, laza homokban kétemberes. A harmadik szedi össze, ami lepotyog. A többit hónunk alatt visszük, a nyulak üregeit és a civilizáció kitüremkedéseit kerülgetve. Amúgy viszonylag tiszta a hely, összevetve, mondjuk, a Tiszatóval.
Mindkét előadásba beugrok. A Leonce-ban Sanyi helyett Péter király, a Woyzeckben "szinkrontolmács". Előbbit két éve már játszottam, Sanyi betegségekor, utóbbi új szerep: az előadás szövegének angol nyelvű, egyidejű felolvasása.

Mióta itt vagyunk, néhány óráig volt csak jó idő. Többnyire borús. Zenei próba, szemerkélésben. Schilling, ha rendez, nem érzékel. Leköti a munka. Gyerek, játék közben. Már esik. Húsz perce. Bori, Roland és én egy, a Normandiai Partraszállás idejéből ottmaradt német bunker romjai alá húzódunk. Találgatjuk, vajon a rendezőnk nem direkt teszi-e ezt, hogy példát mutasson, egy szál trikóban, bár időnk tényleg kevés, a munka meg sok. Válasz nincs.
Eredmény van, két héttel később.

Jörg Gollasch-sal, a Kasimir zeneszerzőjével lakom a legnagyobb, mégis kicsi kajütben. Komponál, betanít, segít. Így legalább elfoglaljuk magunkat este is: ½ 11-től énekpróbák. Éjféltől 1-ig már csak pianóban (kérjük, halkítsák le készülékeiket!).
Első két éjjel több ízben cicegésre, csücsögésre ébredek. És a horkantásaimra. Jörg nem tud aludni tőlem. Én meg attól, hogy vigyázok.
A harmadik éjszakától, a tágas konyhában, két összetolt étkezőpadra tett matracomon, fejem az eszcájgos fióknak vetve, kezem a mosogatóban, végre alszom.
    Feltűnt, hogy a helyiek nem tesznek függönyt az ablakaikra. Talán látni akarják, mi zajlik odakint. Később ébredt a gyanúnk, nem bánják, sőt, szeretik, ha belátnak: mi ilyen lakásban, így nézzük a TV-t!
    Az előadásainkra, függetlenül az időjárástól, rendben megérkeznek a nézők. Aki ezt a fesztivált látogatja, az mindenre elszánt, kitartó, lelkes fogyasztója a kultúrának. Ha szeles esőben kezdünk, kapucni vagy ernyő alól mosolyognak ránk. Ha közben kisüt (ez nagyon ritkán történt meg), naptej, napszemüveg is van náluk. Mindent természetesnek vesznek, jóindulatúak. Több tízezer ember csak ezért jött ide erre a szigetre. Ez az ő Kapolcsuk.  
    Színház és ügy iránti alázatból néhány kolléga jelesre vizsgázik, megint megértek valamit a Krétakör erejéből.
    Lusta és elkényeztetett vagyok, de ha társaim aktivitását, keménységét látom, lemaradni nem akarok, néha még túl is teljesítek. Ilyenkor megvetve tekintek a lustákra és a puhányokra.
A rossz idő ellenére Annamari és Zsolt meztelenül játszanak végig egy húsz perces jelenetet a tengerparton, miközben, nem túlzok, a nézők síelésre vannak öltözve. Sanyi egy betonra tett foamon kb. fél óráig fekszik nejlonnal letakarva szintén hiányos öltözékben. Nem mondom, hogy ez egészséges, volt is ebből elég nagy konfliktus egy este: mi az, ami az előadást szolgálja, és mi megy túl az emberi elviselhetőség határán?

Öt éve az összes színház közül ez a Woyzeck csak itt és így születhetett meg, bevállalós színészek odaadó részvételével. Az előadás a szolgálat és a magánélet viszonyáról szól.
Lehet szakszervezetért kiáltani, az is fontos, de az egy másik színház. És nem is biztos, hogy rosszabb. Más. Ez ilyen. Az meg, hogy ki mibe betegszik, majd pusztul bele? Tessék a színészt eltiltani alkoholtól, cigarettától, stressztől! Minden károst elhagyhatsz, a stresszt úgysem úszod meg. Ez a szakmai ártalom. A többiből ki-ki vállal még ezt-azt. Éltünk, és ebbe más színész is belehalt már - mondhatnám torzítva. Vagy mondani kell, mi a bajod, te vagy a szakszervezet.

Sanyi később búvárruhát ölt. A beach-jelenet jelmeze nem változik, maximum a hidegre még rájön a zápor is. A többiek sem fűtött lakókocsiból lépnek színre. Csak az jöjjön, aki bírja…- mondta igazgatónk az évad előtt, cinizmus nélkül. Most nem foglalok állást, csak emlékezem.

Ja, és aláírtam még egy évre.

Feltételekkel.

Nincs szenvedés, csak játék. De, tényleg, hát, a színház játék, nem?