Két napot voltunk Újvidéken, ez semmire nem elég.  Mégis van valami, ami miatt – úgy gondolom – érdemes idefirkantanom ezt a pár sort.
Alaphelyzetben a magyar többnyire, mondhatni reflexszerűen fölfele tör. Utazni is fölfele szeretünk: szebb, gazdagabb, nagyobb múltú, egzotikusabb, napfényesebb, vagy éppen vastagabb és jobb minőségű hótakaróval fedett tájakra igyekszünk. Ergya a Balaton, a velencei tó, a Normafa, a Kilenclyukú Híd a Hortobágyon, vagy a pusztában egykedvűen nyámmogó szürkemarha (ha még van); de vonzó a horvát-görög-olasz tengerpart, a szlovák-osztrák síparadicsomok, Eiffel Párizsa vagy Gaudí Barcelonája, a durvábbak pedig nem állnak meg az Újvilágig, a thai partokig, vagy a mexikói piramisokig. Ez így jó. Ha nem hajtotta volna már félmajom ősünket is (Dryopithecus) ugyanez a makacs kíváncsiság a különlegesnek, a másnak, a messzinek az elérése felé, akkor még most is ott himbálódznánk valamelyik szélfútta ágon, mint mondjuk egy egyujjas, kifordított bundakesztyű.
Ennek a sajátos képességünknek azonban nálunk magyaroknál mindig volt egy szerencsétlen árnyoldala is. Mégpedig az, hogy miután végre megérkeztünk a hőn áhított távoli helyre (mert nem rohadt le alattunk a busz, nem lett fizetésképtelen az utazási iroda, stb.), nagyon hamar az a kellemetlen érzés fészkelte be magát a már-már boldogság tüneteit pedzegető, kérges szívünk tájékára, hogy itt tényleg minden jobb, nagyobb, színesebb, különlegesebb, gazdagabb, napfényesebb, nem úgy, mint otthon, nem úgy, mint mi magunk. Nekünk kevesebb a pénzünk, kisebb az országunk, alacsonyabbak a hegyeink, nincsen tengerünk, sápadtabb az arcszínünk, kövérebb húst kapunk a hentesnél, és hamarabb halunk meg. Pluszba még sehol a világon soha senki nem érti meg, mit mondunk. Pedig lassan mondjuk. Lejjebb vagyunk, na. A fene megette az egészet ott, ahol van. Bámulhatjuk a gusztusos kirakatokat, a minőségi árukat, megvenni úgyse tudunk semmit; napozhatunk bármennyit a finom, meleg homokon, otthon úgyis két hét alatt lekopik az egész; gyűjthetünk magunkba akármennyi kulturális élményt, ha hazamegyünk, úgyis mindenkit csak az fog érdekelni, hogy mégis, ezeknek miből tellett.

Mostani utunk során viszont mindez a feje tetejére állt. Már a határátkelőnél érezni lehetett, hogy ez most más lesz. A magyar oldal vadiúj, csillog-villog, van minden, a határőrön is érezni, hogy valami megváltozott, olyan komolyabb, megfontoltabb, vagy mi, rendesen köszön, hogy jó napot, meg minden, a szeme is valahogy merészebben csillog, ez már öntudat, úgy értem öntudatosság, már van az is, nagyon öntudatosan nézi a túloldalon a szakadt szerbeket, rozsda ette kidűlt-bedűlt bodegájukat, még a reluxa is olyan ferdén áll az ablakban, hogy le se lehet engedni, a Nap meg süti a kollega nyakát veszettül, már tiszta vörös a tarkója, hát a hülyéje. A sorompójuk meg úgy konyul lefele, hogy azt inkább nem is akarom mondani, két szög tartja az egészet. Bezzeg mi.
Az jut eszembe, amikor pár éve az osztrákokhoz mentünk át. Akkor a szomszéd, a sógor határőr úr szépen följött a buszra, végignézett rajtunk, majd elfordult, és azt mondta, mintegy magának, csak úgy, egy kicsit undorkodva: blablabla. Na, ott is volt öntudat. Mi meg csak pislogtunk megszeppenve.
De most már más a helyzet, törünk fölfelé.
Elhagyjuk a határátkelőt, és a frissen leterített M. után a szerb országút ráz, mint a fene. Újvidék határában alkalmi focipálya, két összetákolt kapuval, tizenéves kölykök rúgják a port, mezítláb, szandálban, ahogy jön, nem baj, csak a játék a fontos, most mindegyikük legalábbis Maradona, vagy Ronaldo. Igen ám, de a pálya egyik felén csak a szerb gyerkőcök fociznak, a másik felén csak a cigányok.

Bent a városban megkapjuk a napidíjat, ami az európai mértéket figyelembe véve (30€ /nap) 7800 dínárra jön ki, ami nagyjából 25000 forint, aztán viszont megtudjuk, hogy ez közelít az itteni átlagfizetésekhez. És tényleg, a pénz két nap alatt elkölthetetlennek tűnik, egy liter Slivovica (alk. 50%) 360 dinár, egy komoly ebéd, amitől egy rendes ember szétdurran, szintén 300-400 Dinár. Szóval kiskirályok vagyunk.
A szállodai szobák keményen koszosak, a fürdőszobában nincs vécépapír, csak az üres guriga árválkodik pőrén, és minek titkoljam, szaros a vécé. A szálló éttermében viszont éppen esküvő van, fiatalok, öregek, megy a dáridó, a sarokban szinti és csokornyakkendős énekes, szólnak az aktuális szerb slágerek, megy az etnó is, lágyan popposítva, összekapaszkodva járják a szerb táncot, az asztalnál gyerekek nyakkendőben, unalmukban a plafont bámulják hátraszegett fejjel, tátott szájjal, vagy az asztalra hajtják a fejüket, és a lábukat lóbálják.
Másnap a városszéli gyárkapuban elkapok egy kis érdekességet, egy középkorú úr álldigál a kijáratnál, és nevükön szólítva köszönti a kifelé igyekvőket, mintha csak ezért állna ott, de nem, és ezt a dolgozók is jól tudják, engedelmesen tartják táskáikat az úr elé, aki nem rest, és könyékig turkál a táskákban, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna ez, közben diskurál a dolgozókkal egy-két szó erejéig, és azok is teljesen egykedvűen viselik a dolgot, hát itt a munkához ez is hozzátartozik, mint az ebédszünet. Arra gondolok, hogy kölyökkoromban hallottam én is, hogy ilyenek mennek nálunk, mert lopnak az elvtársak veszettül, meg nyolc előtt tilos a szeszesital-árusítás, és motozás van reggel a gyárkapuban, keresik a tiltott féldecis üvegeket. Nem vették számításba, hogy ezek csak egyszerű gyorsítók, úgyhogy a gépek aztán vitték lefelé a remegő kezeket, ujjakat, mígnem egy élelmes vállalkozó ki nem találta a tasakos féldecist, akkor aztán motozhattak, szép laposan elfért a farzsebben, helyreállt a rend, ritkultak a balesetek. Na, de szerencsére nálunk már vége van ezeknek az időknek, törünk fölfelé, EU vagyunk, munkavállalói jogvédelem, szakszervezet, nálunk már nem turkálnak csak úgy a dolgozók táskájában.

A buszpályaudvaron is találkozom egy érdekességgel, az egyik busz fölforrt hűtővizű motorral érkezik be, de a buszvezető nem nagyon csinál semmit, rosszkedvűen vakargatja a tarkóját, aztán megérkezik a szerelő, aki viszont, hogy úgy mondjam, nem szarozik sokat, kinyitja a busz oldalát, és egy derekas kanna hideg vizet zúdít a motorra, amitől az serceg, pattog kegyetlenül, de végül is lehűl. Az is biztos, hogy ezzel a ténykedésével szakemberünk egy jó tíz évet vágott ki a busz alól, de öt perc múlva újra indulhat, és végül is ez volt a cél. Nekem meg a vadiúj, légkondis Volvo buszaink jutnak eszembe, meg az érkező 4-es 6-osok (a leghosszabbak a világon), meg az épülő 4-es metró, meg az, hogy a trolijaink is csak ritkán ráznak, csak ha esik, vagy ha kóboráram, vagy ha a hülye sofőr beleveri a könyökét. Megkönnyebbülök, mondom, mondom, törünk fölfelé.

Délután az egyik kisboltban veszek egy kólát, a hűtőben mélyre nyúlok egy hátsóért, mert az elől levők melegek, de az egyik eladó erre odaugrik, hangosan rám förmed, hogy mi a frászt csinálok. Mutatom neki zavartan, hogy nincs semmi baj, nem túrtam össze semmit, csak ezek itt elől melegek, de mindez nem érdekli, kíméletlenül mondja a magáét, menekülnöm kell. Közben az jár a fejemben, hogy mennyivel kellemesebb otthon, ahol eladók, kiszolgálók, pincérek vastag, permanens közönye árad, és ebben a háborítatlan nyugalomban vásárolhatok, válogathatok, fogyaszthatok kedvemre, mintha ott sem lennék, és nem zavar meg sem a magában dudorászó pénztárosnő, sem a haját bogarászó eladó, sem a fejem fölött elbámuló pincér, sőt, néha még köszönnek is, azt mondják, jó napot, és megkérdezik, hogy mit óhajtok, és én óhajthatok, és óhajtok is, és megköszönöm, és ők is megköszönik, és jöjjek máskor is; persze nem mindig, nem akarok túlozni, de azért néha-néha már-már... Mert törünk, törünk, tényleg, mennyire más.
Hát nagyjából így telt az a két nap Újvidéken, nem messze a magyar határtól, de mégis messze, csak éppen nem fölfelé, hanem lefele. Egyébként sütött a Nap, kellemes volt az idő, az utcákon teraszos kávézók, az üzletekben ismert nyugati márkák, néhol cirill betűk, néhol nem, és fiatalok, meg öregek, ugyanúgy, mint nálunk.

Aztán hazafelé, még bőven szerb oldalon, nem sokkal Újvidék után megálltunk egy benzinkútnál. Amikor beléptem, a pultnál lazán dohányzó kiszolgáló jöttömre spontán dührohamot kapott, és tisztán érthetően, hibátlan magyarsággal azt mondta: Az isten bassza meg. Egy pillanatra mintegy reflexszerű örömöt éreztem a váratlan magyar szó hallatán, a fölismerés örömét, de rögtön utána mélységesen elszégyelltem magam, nem néztem rá, egy ideig ügyetlenül bóklásztam a csokik és üdítők között, aztán inkább kimentem. Nem akartam, hogy megtudja, én is magyar vagyok. De akkor meg mi? Szerb? Ebben a helyzetben ez egyszercsak előnyösebbnek tűnt. Hogy abban a hitben hagyjam, hogy én is csak egy olyan elmaradott szerb vagyok, akinél lerobbantak az épületek, és lóg az ablakban a reluxa, akinek az átlagkeresete alig több egy magyar párnapos napidíjánál, akit minden műszak végén átvizslatnak, nem lopott-e valamit, akinél koszos a szállodai szoba és nincs benne vécépapír, akire bármikor ráordít az eladó, ha venni akar valamit, és akihez még ő is nyugodtan hozzávághatja, hogy az isten bassza meg, mert a hülye még ezt sem érti.
Ebben a pillanatnyi helyzetben, így hazafelé, mindez előnyösebbnek tűnt.