Még nem voltam ilyen kis játéktérben eddig, és nem is tudtam elképzelni ezt az atmoszférát, amit a közelség teremt..... Az, hogy ránk néznek, hozzánk beszélnek a színészek, köztünk jönnek -mennek...remek! Ideírom néhányunk élménybeszámolóját, először saját élményeim ( már amit rendesen meg tudtam fogalmazni, mert azóta is újabb és újabb gondolatok, kérdések és válasz-kísérletek járnak a fejemben.)
"Nekem nagyon tetszett, méltán kapja a díjakat! A stúdió kicsi, háromnegyedkörben emelkedősen 4-5 sor szék. Az első sor a szinpad szintje, egybeolvad vele. A falak feketék. A szinpad hátulján nagy fekete függöny-drapéria, mögötte "van" a tó. Díszlet nincs, csak néhány szék, időnként egy asztal, egy láda. Néhány jelzésszintű kellék:kávéscsésze, feles pohár, üveg vodka, aktakáska, hegedű....az elején még ez sem. Majd az első sor szélén elkezd beszélgetni egy férfi és egy nő. A beszélgetés hétköznapi, az első percben nehéz eldönteni, hogy ez már az előadás-e. A többi szinész is a közönség soraiból kerül elő. Köztünk jönnek mennek, szinte súrolva minket. Sokszor fordulnak hozzánk, a szemünkbe nézve beszélnek. Anélkül hogy bármit tennék, ott vagyunk, benne a darabban. A közönség néha mint nem létező: kettesben vannak, és ahogy ezt játsszák, már magunk is elhisszük, hogy nem vagyunk ott. Aztán meg, amikor Nyina azt mondja: néznek! kissé elszégyeljük magunkat a leskelődésért. A legmegrendítőbb élmény nekem az volt, hogy tökéletesen átéreztem a szituációk feszültségét. Amikor Kosztya a veszekedés hevében odavágja Irinának: " Ócska, öreg k....va vagy!" - abban a percben beledobbant a szivembe az ijedtség, mintha én mondtam volna ki valakinek ,akit pedig szeretek. És nem lehet visszavonni, és mi lesz ha nem bocsát meg??? Hasonlóképp saját magamban éreztem a feszélyezettséget az utolsó felvonásban, amikor Kosztya elmegy az üldögélő, beszélgető társaság mellett, látni hogy Irinát is zavarja a Kosztyából áradó düh, de nem tud mit kezdeni. Lavírozni próbál Trigorin és Kosztya közt........ Sok olyan jelenet volt, hogy egyik percben nevettünk, másikban elszorult a torkunk. Néha kínunkban nevettünk, pl, mikor Mása azt mondja: "Ha férjhez megy az ember, nincs idő a szerelemre. Az új gondok elnyomják a régieket." A színészek közül nem lehet kiemelni senkit: mindenki remek volt, akiket eddig ismeretem azok is, akiket kevébé azok is. Néhány villanás: Láng Annamária Nyinaként az első három felvonásban kislány..... rajongó, idealista, naív. Nézed az arcát: 16 éves....a negyedik felvonásban ugyanazzal a ruhával, frizurával, sminkkel egy megtört, kiábrándult, csalódott, meggyötört asszony. Csákányi Eszter Irinaként, amikor bebizonyítja, hogy igenis el tud játszani egy 15 évest: egy kis mimika, néhány kéz -és lábmozdulat, egy kis vihogás ( nem nevetés!) - És ott van, és 15 éves! Órákig lehetne még sorolni, hogy ki miért volt tökéletes a szerepében. Az utolsó jelenben Kosztya ripityára tör egy hegedűt és kimegy. Mi meg maradunk a kissé "lecsavart" fényben és nem tudjuk, jön-e még valami....várunk, telnek a percek...ülünk...várunk. Néhányan elunják és kimennek...aztán elkezdünk tapsolni, és bejönnek a színészek....és még egyszer és még egyszer. Nagyon tetszett, hogy meghajláskor végignéznek az arcokon, lemérendő a ránk tett hatást. Van mit. Profi játékuk valóban feleslegessé tett jelmezt és díszletet. Én nagyon élveztem, köszönöm az estét. "
És még néhány:
"Az élménybeszámolód is jól tükrözi nagyon a tegnapi esténket. Így éreztem, éltem át magam is a színházban töltött időt. Vagyis, nem is éreztem, hogy színházban vagyok... Olyan volt, mint amikor figyelem, belülről, csendben, mi történik körülöttem a családban, a környezetemben élő emberekkel, a munkatársaimmal. Ahogy őket hallgatom, ahogy rezdülök a szavaikra, az egymással összefonódó történésekre, olyan volt ez a Siráj nekem. Azért volt igazán hiteles és életszerű, megélt és átélt minden pillanata, mert ugyanúgy tele voltam várakozással, készültséggel, sőt néha bevallom, néha félelemmel is, mint az életben, az igaziban. Nem egészen illik ide a félelem szó, de most nem tudok helyette mást. Azt próbálom megmagyarázni magamnak is, hogy a színészeket nézve tudtam persze, hogy ez játék. De mennyire valós volt! Mennyire előre tudható és mégis mennyire váratlanul megrázó tudott lenni egy-egy kézmozdulat, pillantás, mozdulat. Mennyire hajazott az oly sokszor átélt-megélt, vagy másoknál tapasztalt rezdülésekre, reagálásokra. Mennyire ilyen percek, helyzetek adódnak, milyen sokszor kényszerülünk a mindennapjainkban látni szeretteink vagy épp ellenfeleink vergődését, pálfordulásait, a magyarázgatásainkat önmagunknak és másoknak... Szép volt, és döbbenetes azért, mert önfeledten és kínunkban is milyen jókat tudtunk nevetni, nem?! Tegnap óta, ki tudja miért, mi hozta fel a tudat alól, ez jár a fejemben:
"Derűs vagyok és hallgatag..."
Sehogysem jutott eszembe az igazi folytatás, csak így - "szavam szálló penész, vagyok mint a hideg, világos és nehéz. "
Megkerestem, így szól József Attila verse:
"Derűs vagyok és hallgatag,
pipám is, bicskám is elhagytam.
Derűs vagyok és hallgatag.
Hopp, szél, fúdd szét e dalomat!
Nincs senki, akire rámondjam:
"Örömét lelte nyomoromban."
Felhő valék, már süt a nap.
Derűs vagyok és hallgatag."
És a töredék:
"Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész,
vagyok mint a hideg, világos és nehéz. "
Hogy mi köze mindennek Csehovhoz? Mért mostam össze a két verset? Hát nem tudom...:))) Talán a derű miatt. Anélkül elviselhetetlen lenne az élet. Ezt IS mondta a tegnapi előadás. A nevetés, a mosoly, még ha kínból születik is, segít. "
"A befejezés (?), amin mindaddig hiába törtem a fejem, amíg el nem olvastam, mit írtál erről: Mi meg maradunk a kissé "lecsavart" fényben és nem tudjuk, jön-e még valami.... várunk, telnek a percek...ülünk...várunk. Nekem ez annyit jelentett, magamnak talán meg is fejtettem, hogy miért vártunk? Mert reméltük, valahogy befejeződik, még jön egy nagy pont a végére. Pedig nem. Mert megy tovább a "játék". Maga az élet. Nincs befejezés. Csinálni kell."
"Egészen sok mindent eszembe juttatott az előadás, még mindig emlékszem a legtöbb pillanatra, a csendekre, a hasrány nevetésekre, a döbbenésekre, a szurkolásokra és a vitákra, amit a színészek játszottak, azt már tudom, hogy olvasva nem lett volna ekkora katarzis :-) aztán majd ha megérik, biztosan leírom. "
"Összességében számomra az előadás komorabb oldala domborodott ki és egy kissé megterhelő élmény volt, mégpedig azért, mert a szereplők jó része nagy, láthatatlan terhekkel küzdött, el is hangzottak ilyesféle mondatok, mint "Az életemet úgy húzom magam után, mint valami uszályt." A lelki terheket cipelő emberek az első adandó alkalommal belekapaszkodtak olyan ismerőseikbe, akik nem náluk valamivel kevesebb terhet cipeltek és ezt az érzést "szerelem"-nek nevezték. Nagyon vágytak valakire, aki legalább egy kicsit átvállal a súlyból vagy legalábbis a könnyebbség illúzióját nyújtja a számukra. Egyedül az a színművészetben és irodalomban új utakat kereső srác tudta a problémáját megoldani, mégpedig az édesanyjával való kiadós veszekedés és ezt követő kölcsönös megbocsátás révén. Ezután nem sokkal az alkotóerői is fel tudtak szabadulni. A fiatal színésznő esetében viszont ezek a problémák megoldatlanok maradtak és úgy tűnik, mintha hiányozna az a biztos alap, amiről a tehetsége szárba szökkenhetne. Csupa reménytelenül SOS-ező embert láttam...."
" Engem magával ragadott az előadás. Amikor anno olvastam, nagyon utáltam a művet, most pedig... nem igazán találom a szavakat. "