Egyetértek a Békepetícióval, de nem tudom annak tartalmát hogyan tudnánk érvényesíteni is. Az erőszak hatásában a legsúlyosabb kommunikációs eszköz, nem tudom mivel is vehetnénk vele fel a versenyt. A petició biztos nincs vele egy súlycsoportban. Nagy kihívás egy ordibáló ingerült emberrel halk szóval, érdemben kommunikálni, de nem nagyon van más megoldás, mint ez. Az előzőek alapján talán már látszik, hogy nem igen hiszek az eredményességében, hacsak nem azt a célt tűzzük ki magunknak, hogy ezzel felmérjük hányan is vagyunk és esetleg látva hogy sokan, már nem félünk annyira.
Nem tudom mivel lehetnénk képesek hatásában ellensúlyozni azt a kárt, amit ennek az országnak néhány túlsúlyossá vált polgára okoz mindnyájunknak. Ó, de jó is lenne megértetni velük mit is tesznek velünk és saját magukkal. Nyilván úgy érzik nincs veszteni valójuk és erről nem csak ők tehetnek.
De jó lenne leváltani az egész politikai elitet, mert pocsékul végzik a dolgukat, amit nem a szándékok, hanem az eredmények minősítenek. Úgy látszik nem lehet megúszni a vérben és mocsokban való megtisztulást, az újra születést. Nem tudunk átlépni dolgokon a végső cél érdekében, nekünk aprólékos munkával fel kell kavarni a szart, meg kell ízlelni és ízével a szánkban újra talajt kell fognunk legalul, hogy elrugaszkodhassunk a kemény alapoktól. Mi magyarok újra- és újra eljátszuk ezt, nem tanulunk egy szemernyit sem. Talán zsigereinkben nem bízunk egymásban, egymás ellen akarunk előre jutni, érvényesülni. Országban nem, csak szűk körben (falkánkban) érezzük jól magunkat.
Ez a korszak kegyetlen, hiszen kimondja: jusson előre a jobb, a tehetségesebb, az ügyesebb, az okosabb. Persze magunkról e téren a legjobb a véleményünk, kiskapukat és privilégiumokat keresünk igazunk érvényesítésére, azt hisszük elég jónak látszani és ezt igazolja az, hogy ideig-óráig be is jön a dolog. Valamilyen ideológia nevében sorozatosan felrúgjuk az egyetemes szabályokat és új szabályokat kreálunk magunknak az erkölcsben, a munkában az emberi kapcsolatokban, a közlekedésben, stb. Nincs mihez vetni a hátunkat!
Ebből a helyzetből csak az összefogás ránthat ki bennünket, de arra nem látok esélyt, mivel még mindig nem jutottunk elég mélyre, nem fedeztük fel a közös alapot. Akkor lesz összefogás, ha végre elhisszük majd, nincs más út, ez az egyedüli amivel előnyökhöz juthatunk. Amíg nem érte el az ebben előre lépést látók tömege a kritikus értéket, itt fogunk vergődni, nagy árat fizetve az ostobaságunkért.
Ilyenek vagyunk és voltunk is – aki itt élt az kellett hogy tudja ezt -, csak kifelé eddig ezt szemérmesen (és néha nagyon ügyetlenül) eltakartuk. Most kiborult a „liszt” a billegő fazékból, nem sikerült időben stabilizálni ezt az asztal szélén táncoló, meg-meg billenő küblit. Kétségbeesetten sajnálom!