Elmarad a földrajz.
14 éves vagyok és talpig szerelmes egy olimpiai bajnokba.
Most már tudom, hogy reménytelenül.
Ez volt Szöul.
És ez is marad.

Városkép

Szöulban a két, rekonstruált királyi palotán kívül nincs semmi, ami Ázsiára emlékeztetne. Ha a feliratok latin betűvel volnának írva, az ember valamelyik békés és érdektelen amerikai városkába képzelhetné magát. Ami itt érdekes, az az utcán láthatatlan, mert a keskeny szemek mögött rejtőzik. Az itteni emberek gondolkodása a titok. Több ezer éves hagyomány a tudás. A háborúk vesztesei nem kívánnak fegyverrel győzni. Birtokukba veszik mindazt, amit a nyugat tőlük ellopva kiművelt, és tökélyre fejlesztik. A XXI: század Ázsiáé lesz. Ezt mind tudjuk, és mégsem tudunk semmit.

A piac mintha csak a kínai bazársor lenne Józsefvárosból. A világ összes gagyija egy helyen. A nyugat kifingotta magából az ő tucatízlését, Ázsia meg reflektált rá. Hamisgyöngy műanyagszandálon, nylonblúz rajt' Micky Maus karaokézik. De az mégiscsak kultúra, vagy mi, hogy az árusok még ilyen körülmények között is csak minimum nyolcféle ételt hajlandóak csipegetni a földre helyezett tálcáról, pálcikával. Mert a konyha olyan, mint rég lehetett. Mindenből egy pici, és az a pici mennyei. Rengeteg zöldség (olyan többnyire, ami nálunk is megterem), barbecue (típusú) húsok, szószok - csípősek, édesek, amit akartok. A koreai konyha egyszerűen finom, és nem hizlaló.

Itt az emberek nemcsak alacsonyabbak, de szálkásabbak is. Fürgék, de nyugodtak. Nincs feszülés, nincs szemmel gyilok. Nemcsak az idegent, egymást is tisztelik. És nem a pénzéért, hanem pusztán, mert létezik.
A királyi palota hálóterme előtt csapatnyi kisiskolás rohamoz meg minket, honnan jöttek, kérdik. Magyarországról. Ok. Akkor adjanak autogramot. Most már értem a sztárokat, jó érzés, amikor az emberrel éreztetik, hogy látszik. De sajnálom a rajongókat, mert rajongani nem más, mint elismerni a reprodukálhatóságot, a kisszerűséget, az egyformaságot.

Egy csehovnyi űr

Az előadásunkon főként diákok voltak jelen. Nyolcszázból kb. hétszázan. Szervezett közönség egyetemekről, középiskolákból. A fesztiváligazgató állítása szerint a középkorúak számára az európai színház posztmodern irányzata felfoghatatlan, értelmezhetetlen, minden hagyománytól idegen. Céljuk az, hogy a fiatal közönséggel megismertessék a kortárs trendeket, s ezért hívják meg Európa új rendezőgenerációjának képviselőit. Többek között a litván Korsunovast, a lengyel Warlikowskit, a német Ostermeiert.
A közönség (diákok) lelkesen reagált minden gesztusra, amely a könnyen felfogható humor (vicc) kategóriába sorolható: váratlanul előtörő füst az előadás-jelenetben, Medvegyenko szerethető, suta gesztusai, Arkagyina kihívó játéka az aktuálisan mellette ülő fiatalemberrel stb. De az irónia, mely többnyire szövegbe rejtett, vagy a nyers cinizmus, ahogy Csehov szereplőinek élethazugságait leplezi le, még inkább a keserűséggel átitatott, mély szomorúság (ide sorolnám Nyina és Kosztya darabzáró nagyjelenetét) nem rezonált bennük. Gondolhatnánk, hogy ez egy korosztály sajátos jellemzője, de szemmel láthatóan a maroknyi középkorú hallgatóság is érzéketlen maradt. Érdeklődéssel figyeltek minket, akárcsak mi valami egzotikus kultúrnyalánkságot. Nyilvánvalóan mást jelent/jelentett számukra a színház. Más célt szolgál. Az európai hagyományban, mint tudjuk a színház világunk tükre. Tehát egy olyan felület, amely segítségével létünk, tehát az egyes ember nyomorúságát, kisszerűségét szemrevételezhetjük. Nálunk a színháznak aktuálisnak, tehát kortársnak kell lennie, mert ha nem az, értelmetlen (vagy olcsó kommersz, ami ellenkezik a kétezer éves hagyománnyal), és ezért elégedetlenül unatkozunk.

Ők apáik, anyáik tapasztalatait, felismeréseit örökítették át általa. A színház a hagyományok átadását, tehát bizonyos értelemben a tanítást jelenthette. És persze a felhőtlen, gyermeki szórakozást. Egy belga csapat, talán vándorkomédiások (silány bóvli csinnadrattájuk alapján kénytelen voltam így elhelyezni őket a színházi térképen) óriási sikerrel szerepelt velünk párhuzamosan a nagyszínpadon. Cukorkát dobáltak, kortárs tánc fedőnév alatt ugrabugráltak, hangoskodtak. Bambuszt dobálni nem tudtak - bár elővették többször is -, tehát cirkuszművészeti ismereteik is meglehetősen alacsony nívón szárnyaltak, de ennél nem is kellett több ahhoz, hogy hatalmas sikert arassanak a kedves koreaiak körében. Akik, ha kérték, ha nem, szívesen tapsoltak és éljeneztek. Ez utóbbi annyit tett, hogy olyan hangot hallattak, mint az amerikai baseball meccseken szokás. Előadásunk során, mikor a színen Arkagyina Hamlet-idézetét a színészek megtapsolják, több alkalommal is tapsot kaptunk a nézőtérről. Hogy miért, ha felkötnek sem tudom. Én pavlovi reflexet gyanítok. Ez a szórakozásra való heves vágy cseppet sem lebecsülendő, de ebből az attitűdből szemlélve egy minimalista csehoviáda kétségtelenül nehezen értelmezhető. A hangos nevetés nem segíti a dekódolást, mert könnyed, felületes szórakozásra ingerel, ahelyett, hogy igazi élvezetet az apró részletekben való elmerülésben lelnénk. Persze nem kell ott elmerülni, ahol nincs is mélység. Számukra itt nem volt. Mert náluk ez valami más. Máshogy jelentkezik, más a formája. Hogy mi, fogalmam sincs.
Ahogy Gáspár Máté mondta: végre, hogy nem vagyunk egyformák. Bizony, ezek (ők) mások. Mert nem cinikusak, és mert már gyerekkoruktól fogva közösségi emberek, nem pusztán individuumok. Hogy ez jó? Nekem biztos nem menne, ezért nem is erőlködöm. Örülök, hogy itt vagyok, pedig igazából nem is vagyok itt. Csak képzelem. Csak nézelődöm, mint egy elefánt a porcelánboltban. Nem akarok venni semmit, úgyse tudnék vele, mit kezdeni.
Ilyen lehetett az első gyarmatosító és a bennszülöttek találkozása. Csak akkor nem tutyimutyiskodtak ennyit, fogták magukat, és lelőtték szép sorban a kedves háziakat.

Sorstalanság

Történelmük hajaz a miénkre. Illetve azokéra, akik magyarnak nevezik magukat, akiknek magyarok az őseik, akik Magyarország területén élve állampolgároknak minősülnek, szóval, akik hallomásból ismerik a Csodaszarvas történetét. Utolsó dicsőséges hadjárataikat a XV-XVI. században bonyolították. Akárcsak mi: a törököket a németek űzték ki, a németeket az oroszok, az oroszok meg hazamentek maguktól, helyet adva a békés amerikaiaknak.
Kis nép nagy múlttal világbirodalmak árnyékában.
Sokáig kínai fennhatóság alatt éltek, ami még nem is volt olyan szörnyű, mert protektorátusnak lenni nem fájdalmas, ha jól viseli magát az ember, és aki uralkodik fölötte, az okosabb nála. 1100-ban tőlük importálják a puskapor technológiáját, ötven évvel később pedig a könyvnyomtatást. A XIV. századból való palota rekonstrukciójának minden épületrészletén kínai a felirat. (Ha egyszer rekonstrukció, csak pontosan, szépen.)

Sejong király, az T'aejo dinasztia negyedik uralkodója ezernégyszázvalahányban úgy döntött nem jó, hogy a koreai ember beszélni tud a saját nyelvén, de azt írásban rögzíteni képtelen. Megalkotta hát a koreai írásbeliséget. 14 mássalhangzó, 10 magánhangzó. Néha inkább szótagoknak, mint hangoknak tűnnek.

Ezek tetszés szerint variálhatók, olyan formában, hogy egymás alá, illetve fölé rendezhetők. Így jönnek létre a szóképek, melyekből mondatok konstruálhatók. Nem könnyű megérteni ezt sem, mint általában az ázsiaiakat, de már ránézésre is megállapítható, hogy egyszerűbb, mint a kínai. Nem olyan kalligrafikus, bár még így is művésznek tűnik művelője.
A japán hódoltság 1910-től datálódik, ami az ő Árpád-házuk végét is jelentette. Ez az 1945-ig tartó időszak már cseppet sem volt békés. Népirtottak rendesen. Ehhez képest a mi szovjet típusú erőszakrendszerünk maga volt a floridai paradicsom.
1945-ben úgy tűnt most végre minden sínen van, de a 38. szélességi foknál kettévágott ország, hamarosan siralmas sorsra jutott.
Bár délen gyors ütemben haladt a konszolidáció - demokratikus választások, Sanghajból hazatelepülő hivatalnokok létrehozzák a minisztériumokat, nyugati országokkal való kapcsolatfelvétel, szerződések - , északon irgalmatlan fegyverkezésbe fogtak a sztálinista Szovjetunió ajánlásával. A háború után először itt akartak gyakorlatozni a szuperhéroszok. (Okot egy egyszerű diplomáciai baki szolgáltatott: amerikai külügyesek ugyanis a nyugati védővonalak megrajzolásakor szándékosan, vagy hanyagságból kifelejtették Korea szabad, déli részét. Kommunista uszításra így 1950-ben észak végül is dél torkának esett. A kimutatások szerint legalább ötszörös volt a fegyverparkok közti szorzó a repülőtől a tankokig, beleértve a katonaság létszámát is. Ki a franc akart volna háborúzni az emberiség történelmének legvéresebb évtizede után? A komcsik élén álló beteges népvezér Kim Il Sung, aki a nép megmentőjének képzelte magát (az ilyenektől mindig érdemes tartani), akkor indította a támadást, amikor a déli határőrök épp nyári szabadságukat töltötték. Egészen a Koreai-félsziget déli csücskéig kebelezték be, és égették fel az országot (koreaiak Koreát), amikorra is megérkezett az ENSZ, ami akkor még az volt, ami, és úgy is lépett fel, ahogy az elvárható. A nemrég pihenőre kárhoztatott USA haditengerészet újra mozgásba lendült, és akárcsak Normandiában, itt is sikeresen. Egészen Mandzsúriáig, tehát a félsziget északi részéig hajtották az agresszorokat. Bár ne tették volna, mert így bizony sikerült megcibálniuk a szunnyadó oroszlán bajszát.
A kínai hadvezetés meglehetősen egyszerű, de hatékony módszert választott Korea leigázására. Egymillió harcost küldött rájuk. Miután akkor még nem a világ egyik legerősebb gazdaságáról volt szó, kénytelenek voltak lehasznált orosz mordályokat vinni magukkal, és abból se eleget. Mao Ce Tung döntött: ijesszünk rájuk. Éjszaka támadtak, fegyverrel, illetve síppal, dobbal. Nem vicc. Volt, akinél puska volt, volt, akinél furulya. Sokan voltak, nagy ricsajt csaptak, a koreai katonák meg megijedtek. Talán. Egy biztos: rengeteg kínai halt bele ebbe a korszerű harcászati műveletbe, melyet a nagyon szellemes "The human wave tactic" elnevezéssel illettek. De végül is Mandzsúriától egészen Szöulig nyomták vissza ellenfeleiket, akik csak a főváros falainál tértek magukhoz. Itt beásták magukat, és nem engedtek. Egy-két ki(be)törési kísérlet után végül megegyeztek egy köztes megoldásban. A pár évvel korábban, a nagyhatalmak által vonalzóval meghúzott határvonal orientális formát öltött: hegyek, völgyek, folyók, öblök, egy zegzugos határsáv.
Most csönd honol a szögesdrótok között. Hajdan gyakorlóterep, ma senkiföldje.
Az elmúlt évtizedekben tízezrével várták az északi menekülteket a demokratikus déliek, de azok csak nem jöttek. Elvből vagy félelemből, de maradtak ott, ahova születtek. Arról a vidékről nem tudni semmit. Engedéllyel lehet turistáskodni, de csak kijelölt útvonalon, kijelölt településeken. Észak-Koreában diktatúra van. Aljas, autoriter, embertelen és ostoba.
Ez nem az NSZK és az NDK 89-ig tartó szomorú históriája, itt nem omlott le a vasfüggöny, és miután senkinek sem áll érdekében lebontani, nem is fog egy jó ideig. Ha sikerül az állítólagos atombomba biztosítékát kiékelni, Észak marad úgy, ahogy van. A déliek nem hisznek az újraegyesítésben. Fájdalmasan beletörődtek, abba, hogy északi testvérüket végleg elveszítették. Ők már mások, nem olyanok, mint mi - dünnyögik szomorúan.

Ami marad

Nehéz hozzászokni, hogy az embernek éjjel kettőkor kell kelnie, míg teste bőven az ágyban marad. Délután négyes előadásunk reggel kilenckor kezdődik. Nem szokom meg a hét végére sem. Innen is jó lesz hazamenni, pedig ez most tényleg érdekes, csak hát otthon vár a dolog. Harcos kiállások, megértő, békéltető sóhajok, cinikus összekacsintások, parlamenti reggelek, demonstráló hajnalok.

Itt az emberek sokat és keményen dolgoznak. Nagyok a különbségek, hatalmasak. Elég csak egy pillantást vetni a piac utcáján, delfinmozgással végigcsúszó-mászó lábatlan rokkant-koldusra, majd félreugrani a sarkon bekanyarodó fekete, sötétített cirkáló elől.
Óriási a munkaerőfelesleg, de nincs szocialista engedékenység. A gyerekeknek napi tíz órát kell tanulniuk, hogy esélyük legyen az érvényesülésre. Kegyetlen harc folyik a munka megszerzéséért, majd megtartásáért. Akinek semmi sem sikerül igyekszik nyugatra házasodni.
Ellesték a technológiát, s ma ők tanítanak minket gépet kezelni. Pár szimpatikus, magyar fiatallal futottunk össze az utcán. Tévét szerelni jöttek megtanulni, a Samsung pénzén nézelődtek épp a téren. Meg kell, hogy hajoljon az erősebb a gyenge előtt. Tanulni, tanulni, tanulni. Ezzel nincs mit vitázni. Ha akarjuk a több pénzt, kevesebben kell lennünk, és versenyeznünk kell egymással. Vagy örüljünk annak, hogy nálunk nem ilyen kemény az élet, és legyen elég a vajas kifli is. A Samsung pénzén jó lenne még több hun polgárt eljuttatni arra a vidékre, hogy megértsük végre, mit jelent a szarból való kivakarás metodikája. Figyelem, tisztelet, szorgalom. Tehetségünk volna, hiszen tévét is tudunk szerelni, csak a respekt. A mi pofánk nagyobbra nyílik, még ha olykor nem is árad belőle értelem.

Az észt tiszteld, ne az erőt!!!