Az egyiken Schimmelpfennig magyarországi rendezői beszélgettek: Bodolay Géza (Push up - Kecskemét, 2002; Berlin, Greifswalder Strasse - Kecskemét, 2006), Bagossy László (Az arab éjszaka - Örkény Színház, 2004) és Schilling Árpád (Előtte-utána - Katona József Színház, Krétakör Színház, 2006). Egy másik találkozón a Nő a múltból (Örkény Színház, 2006) alkotói, szereplői vettek részt. Ezen vett részt az előadás rendezője, Ascher Tamás is. Az ő gondolatait innen illesztettük bele a rendezők beszélgetésének szerkesztett változatába.

Sándor L. István: Egészen kivételes jelenség nálunk, hogy egy kortárs drámaírónak - legyen akár magyar, akár külföldi - egyszerre négy darabját is műsorra tűzik.

Ascher Tamás: Egyáltalán nem egyedi jelenség, hogy egy kortárs szerző hirtelen divatba jön, és nyakra- főre játszani kezdik a darabjait. Emlékszem például arra, amikor Tennessee Williams hirtelen végigfutott a magyar színházakon. Vagy amikor nagy nehezen megengedték, hogy Dürrenmattot játsszunk, akkor aligha volt olyan pesti vagy vidéki színház, amelyik ne mutatta volna be Az öreg hölgy látogatását. Csakhogy a létező szocializmus idején ezek a divatok megkésettek voltak. A külföldi sikerek mindig akkor jutottak el hozzánk, amikor máshol már megcsócsálták, megunták őket. Talán most fordul elő először az, hogy már a születésekor ráérzünk valamilyen új drámaírói szemléletre, hogy szerte Európában egyszerre okoz örömet a rendezőknek, hogy foglalkozzanak vele. Ennek ellenére én nem vagyok biztos benne, hogy Schimmelpfennig maradandó irodalmi érték-e vagy csupán divat. Ezt most még nem lehet eldönteni. Azt kétségtelen, hogy mindig van valami figyelemre méltó abban, ahogyan darabot ír. Egyfelől rendkívül csavarosan szövi a szálakat, sajátos matematikai permutáció eredményeként nagyon élvezetesen rakódnak össze a cselekmény apró darabjai. Mindez jóleső szervezettséget eredményez. Másrészt kétségkívül van valami költőiség is a darabokban, amely egyszerre sugall szorongásos és humoros látásmódot. Mindezek összhatásaként az a benyomás keletkezik, hogy nagyon erős dolgok fogalmazódnak meg a darabokban. Kétségtelenül Az arab éjszaka Schimmelpfennig legjobb darabja, benne a legtökéletesebben valósította meg a matematikai permutációrendszer és a furcsa költőiség egyensúlyát. A többi műve is mind érdekes, de valamiért mindegyik hiányérzetet hagy bennem.
Bagossy László: Szerintem is Az arab éjszaka a legjobb irodalmi anyag, amit Schimmelpfennigtől olvasni lehet. Nagy szerencsémnek tartom, hogy találkozhattam a művel.

Találkozások

Sándor L. István: Te találtad a darabot, vagy ajánlotta valaki?

Bagossy László: Szilágyi Mari, aki fordítóként is, a szerzői jogok képviselőjeként is rengeteg német darabra irányította már rá a figyelmet, meghívott, hogy működjek közre egy új antológia elkészítésében. Így kerültem Az arab éjszakával közelebbi viszonyba. Ritkán kerülök darabolvasás közben olyan örvénybe, mint amibe ez a színdarab rántott bele. Ezután már csak egy kis szerencse kellett hozzá, hogy Ascher ne rendezze el előlem. És kellett egy olyan színházi helyzet is, amelyben a profilváltó színház - az egykori Madách Kamara - vágyott arra, hogy ilyen friss szellemű anyaggal próbálkozzon, ami a színészek számára is kihívást jelent. Ugyanakkor a mű arra is alkalmas volt, hogy tesztelje a közönség ízlését, nyitottságát, tűrőképességét. A teszt egyértelmű eredményt hozott: az emberek kezdetben látványosan menekültek az előadásról. Később kialakult egy szűk réteg, amelyik havonta egyszer majdnem meg tudja tölteni a földszintet, és javarészt boldog is attól, amit lát. Az mostanra kiderült, hogy az Örkény Színház arculatában (Mácsai minden nyitottsága ellenére) nem tudnak dominálni az ilyen fajta kísérletezések.
Bodolay Géza: Szerintem meg gyávák a színházak.
Bagossy László: Szerintem is. De nyilván van mitől (kitől) félniük. A fenntartók, szponzorok, döntéshozók ízlésével szemben haladni legalább annyira önveszélyes, mint a közönség hanyatló igényeivel vitázni. Érzéki csalódás, hogy az Örkény Színház kamaraszínház. Valójában egy óriási hodály, ahová esténként 450 embert kell becsábítani.

Sándor L. István: Hogy a kecskeméti kamaraszínház nézőinek ne legyen kétségük, a Berlin, Greifswalder strasse elején az egyik szereplő közli velük, hogy a legfontosabb ma élő kortárs európai drámaíró művét fogják látni.
Bodolay Géza: Ezt a Mikrofonos úr mondja, akit mi tettünk az előadásba. A szerzői instrukciók jó részét, amelyek rengeteg narratív elemet tartalmaznak, ő mondja el. A Schimmelpfenniget méltató kijelentését a sznobok megnyugtatására szántuk, hogy ha véletlenül mégsem tetszene nekik, akkor legalább bizonytalanodjanak el: vajon merre járkál mostanában az Úristen. A másik Katona József Színház táján vagy az Örkény Színház környékén.

Sándor L. István: Te hogy találkoztál a Greifswalder strasséval?
Bodolay Géza: A Theater Heute januári számában olvastam. Ha csak színpadon látom, akkor valószínűleg nem jut eszembe megrendezni. Már harmadik hete dolgoztunk az előadásunkon, amikor megnéztem a Deutsches Theater ősbemutatóját. Olvasva tetszett meg a darab, mert drámatechnikailag teljesen új, amit hoz. Amikor négy éve Andorai Péterékkel először játszottuk Schimmelpfenniget Magyarországon, a Push up 1-3-at, még csak azt éreztem, hogy fontos szerzővel van dolgunk, de azt nem, hogy ennyire kiemelkedő jelentőségű drámaíróról van szó. Komolyan hiszem, hogy ritkán jönnek ilyen meghatározó tehetségek. Persze hallom az ellenkezőjét is Bagossy tanár úrtól, hogy mennyi baj van Schimmelpfenniggel.
Bagossy László: Bár a maga nemében a többi darabja is különös, izgalmas, ráadásul mindegyik más miatt érdekes - tehát azt nem lehet ráfogni, hogy önismétlő lenne -, mégsem éreztem elementáris vágyat egyiknél sem, hogy megcsináljam. És voltam akkora paraszt, hogy a Berlin-darabbal kapcsolatban is a kétségeimet fejezzem ki, amikor Géza foglalkozott vele. Ez azért galádság, mert a próbák idején nem illik amortizálni egy rendezőnek az adott munkába vetett hitét. Voltak hasonló kétségeim a Nő a múltból kapcsán is. Az Előtte-utána viszont olvasva jó élmény volt. A lényeg szerintem az, hogy Schimmelpfennig sokszor nagyon egyszerű, szikár mondatai mögé az ember milyen színházat tud képzelni. Miközben Ascher előadását néztem, a művet sokkal izgalmasabbnak éreztem, mint ami a színpadon látszott belőle. Mindenféle ötleteim támadtak egy egészen másfajta megvalósítását illetően…

Sándor L. István: Ascher Tamás hogyan találkozott ezzel a darabbal? Neked is kétségeid voltak a Nő a múltból kapcsán?
Ascher Tamás: Gáspár Ildikó, a darab fordítója mutatta meg nekem. Ő pedig magától Schimmelpfennigtől kapta, amikor itt jár Az arab éjszaka bemutatóján. Nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen rendező, aki megszeret bizonyos darabokat, olvasva úgy érzi, hogy megihlették, de munka közben mégis rengeteg baja támad a művel, a szerzővel. Én most szeretem is Schimmelpfenniget, meg haragszom is rá. A próbaidőszak alatt rengeteg fejtörést okozott, sokszor bosszantott fel, ugyanis számos dolog nem úgy van megírva, vagy nem az van megírva, amit én természetesnek tartanék. Gyakran nem értettem, hogy mit akar a szerző, máskor meg keveselltem vagy hígnak éreztem azt, amit a darabban találtam. Egyre gyakrabban jutott eszembe, hogy ha egy magyar szerzővel lenne dolgom, akkor bizony még rengeteget dolgoznék vele a szövegen.

Sándor L. István: Schilling Árpádnak hogy tetszett az Előtte-utána?
Schilling Árpád: Tetszett, különben nem rendeztem volna meg. De szerintem is Az arab éjszaka a legszebb és a legkiérleltebb Schimmelpfennig-darab. De ezt már a Laci megrendezte.

Sándor L. István: És hogy találkoztál az Előtte-utánával? Miért gondoltad, hogy színpadon a helye?
Schilling Árpád: Wulf Twiehaus hozta, a Hideg gyermek után ezt akarta megcsinálni a Krétakörrel. Én akkor lebeszéltem róla, és ő maga is másfelé orientálódott. Veress Panka, aki később a műfordítást is készítette, olvasta fel nyersben az Előtte-utánát. Miután Wulf nem rendezte meg, én el is felejtettem, de valami nem hagyott békén, s ezért másodszor is felolvastattam Pankával. Valószínűleg olyan élethelyzetbe kerültem, hogy érdekelni kezdtek a darab figurái, a frusztráltságuk, a kétségbeejtő helyzetük, az az ócskaság, ami körülveszi őket. Ugyanakkor nagy hatással volt rám a Laci rendezte Az arab éjszaka. Megfogott ez a nagyon leegyszerűsített forma, ahol a szöveg, illetve a színésznek koncentrált jelenléte válik meghatározóvá. Tudtam, hogy én is valahogy hasonlóan szeretném elmesélni az Előtte-utána frusztrált történeteit. Így még nem láttam korábban sehol megfogalmazni azt a civilizációs ürességet, amit ez a darab kifejez, ahol is nincsenek nagy tragédiák, csak kisebb-nagyobb élethazugságok. Abban a világban, amiben a szereplők élnek - akárcsak Schimmelpfennig Németországában - olyan erős az önreflexió, hogy szinte már azonos magával a létezéssel. A külső cselekvések helyét átveszik a belső történések. Az emberek nem csinálnak semmit, csak azon gondolkodnak, hogy mit kellene voltaképpen csinálniuk. Az Előtte-utána hagyományostól eltérő drámai formája - amely inkább kis novellák füzérérének tetszik - nagyon alkalmas ennek az életérzésnek a kifejezésére.


Az interjú további részét az Ellenfény legfrisebb számában olvashatják (2006/8.)