Ez a Trigorin nem idevalósi. Nem mintha nem volna jó modorú, nem volna birtokában a nyelvnek, vagy barnák között az egyetlen szőke volna. Árnyalatok különböztetik meg Csehov Siralyának elismert íróját a színházi családtól, amelynél mint Irina Nyikolajevna Arkagyina színésznő (Csákányi Eszter) barátja és kísérője vendégeskedik. Magyar beszédén még érződik az igyekezet, hogy kerülje az idegen akcentust. Érezni, hogy művészi önképe határozottan különbözik az idősebb Arkagyináétól, annak Kosztya fiáétól és Kosztya szerelméétől, Nyináétól (Láng Annamária): ő reflektáltabb, fegyelmezettebb - megannyi érzelmi beállítottságú ember közt egy értelmiségi. És ha vékony póklábát egymásra veti, és keskeny ujjait elgondolkodva az ajkához ütögeti, látszik, hogy ez a Trigorin ugyanolyan távolságtartó viszonyban van a testével. mint a díva klánjával, amely fivére, Szorin vidéki birtokán verődött össze.

Schilling Árpád Siráj-rendezésében Borisz Trigorin író nem azonos alakítójával, a német Tilo Wernerrel, ám azért jó néhány közös vonásuk van. Mindketten fiatalok, becsvágyóak, és a gazdag Szövetségi Köztársaságból kerültek a provinciális Magyarországra. De míg Csehov művészcsaládja igyekszik nem tudomásul venni, hogy már régóta csúsznak lefelé a lejtőn, Schilling Árpád budapesti Krétakör társulata a posztszocialista magyar színház élvonalában áll, és nemzetközi hírnévnek örvend. A Krétakörnek egyébként, elnevezése ellenére, több köze van egy adott játékszituációhoz, mint Brechthez. Amire épp a Siraj a legjobb példa: a Krétakör együttese az Arizona nevű egykori mulatócskában, az Andrássyról elnevezett díszsugárút mellett egy, a közönségből kiinduló, irritálóan privát jellegű, pszichológiailag differenciált Csehov-játékot dolgoz ki pontosan megfigyelt kortársak között, döbbenetes-szorosan a színészekre alkalmazva, s tőlük ugyanakkor okosan eltávolítva. Színpad és kulisszák nélkül, szedett-vedett mindennapi ruhadarabokban és mindennapi sminkkel - erőteljes állítás egy láthatatlan körön belül.

TOVÁBB KERESNI

De mit felejthetett Budapesten egy német színész, aki egy fiatal és sokat ígérő színháznak, a berlini Schaubühnének volt a szerződött tagja? Ő, aki a fordulat utáni Kelet-Berlinben végezte tanulmányait, miért ment még keletebbre, egy olyan országba, amely csak most hagyta maga mögött a szocializmust, ám feldolgozni még korántsem volt képes, és most a kapitalizmussal viaskodik? Ráadásul ennek érdekében a világ egyik legbonyolultabb nyelvét kell elsajátítania, amely tudással Magyarországon kívül aligha kezdhet bármit is? Tilo Werner a kérdés hallatán először redőkbe vonja gondolkodó elmére valló homlokát, és azt mondja, minderre nincs egyetlen válasz; természetesen minden sokkal bonyolultabb. És az egész mégis lefordítható egyetlen képletre. Tilo Werner egyszer már résztvevőként, sőt vezető pozíciójú részt vevőként benne volt egy nagyon izgalmas színházi átalakulási folyamatban, és amikor az a végéhez közeledett, egyszerűen egy újabb, nagyon izgalmas átalakulási időszakot keresett magának.

Az első fázis 1992-ben, Berlin-Schöneweidében kezdődött, akkor tehát, amikor Keleten még tatarozatlanok voltak a házak, és a város levegője széntől bűzlött. Ott, az ex-NDK Ernst Busch Főiskoláján kezdte el színészi tanulmányait 1969-ben Essenben, egy háziasszony és egy okleveles földmérő negyedik gyermekeként született Werner. Addigra Nyugatról már begyűjtött néhány elutasítást: "Ott egyszerűen nem ment a dolog. Már a felvételi vizsgán elhangzott: Nem arra vagyunk kíváncsiak, mit tud; magára vagyunk kíváncsiak. - Az ilyen mondatoktól betojtam." Ma is meghatározó hatással van rá az az epikus színházfelfogás, amelyet az Ernst Buschban Manfred Karge és más Brecht-kortársak közvetítettek: "Engem a színházban az elbeszélői attitűd érdekel. Az, hogy a színpadon látható maradjon mindkettő: a figura, melyet a színész ábrázol, és az a magatartás, amellyel elmeséli a figura történetét."

Tilo Werner évfolyamában tanult többek között Thomas Ostermeier, Tom Kühnel, Christian von Treskow, Jens Hillje - egy egész kelet-nyugati fiatal csapat, amely égett a vágytól, hogy kibontakoztassa a maga új színházát. Thomas Ostermeier és barátai éppen a második tanév végén ünnepelték első sikerüket: Brecht Dobszó az éjszakában című művét adták elő a Prenzlauer Bergen lévő bat-Stúdiószínházban. „Ezután azt gondoltuk: ezen az úton kell tovább haladnunk, és kész." Így is történt, habár Werner maga már a harmadik évfolyam közepén elvonult a Maxim Gorki Színházba. Amikor azonban Thomas Langhoff, a Deutsches Theater igazgatója és Michael Eberth, az akkori fődramaturg a "Baracke" (Barakk) nevű kiegészítő játékhelyet a végzős Ostermeierre és Hilljére bízta, 1996-bari Werner is visszatért az Ernst Buschban kialakult baráti körhöz.