Szerbia. Közel a határhoz még mindig kis gyomorgörcs jelentkezik. Nem amolyan bemutató előtti, valami egészen más. Talán túl sokat olvastam, foglalkoztam ezzel az egésszel. Nem tudok az előadásra gondolni, se arra, hogy ez a BITEF, régiónk egyik legjelentősebb, legszínvonalasabb fesztiválja, és már a második Krétakör meghívás (az előző nyert), vagy hogy milyen lesz az új helyszín, hogy fogják fogadni, stb.
Tvrtko "pokoli történetei", dokumentumfilmek, híradók, újságcikkek kavarognak a fejemben. A hatalmas bosnyák temető Szarajevóban - amelyben minden sírkőre 94 vagy 95 van írva halálozási dátumként, a Zsenica felé vezető úton a srebrenicai letérő, a bevakolt, de még be nem festett golyónyomoktól pepita házak, a kis műanyag dobozba rejtett akna, amely csak a lábfejet szakítja le, Laci bácsi történetei a szerb blokád alatt. (Krétakör, Zsenica, Bosznia-Hercegovina, 2003)
Lehet, ha átérünk a határon, Újvidék és Belgrád között áthaladunk egy kis településen, ahol Radovan Karadzic és Milos Vladic éli nyugodt nyugdíjas életét, s röhögve szemlélik azt a macska-egér játékot, melyet az Európai Unió és a szerb "demokratikus" kormány játszik értük. Átlépjük az egy éve uniós pénzen felújított szerb határátkelőt. Tavaly már itt éreztem a "Balkánt", most pár száz méterrel odébb kezdődik. Hála neked unió!
A Belgrád felé vezető, autópályának nem nevezhető betonúton a Novi Sad-i letérő. Újvidék. Nekünk a nyolcvanas évek Romániájában nem volt könnyű, nektek most nem könnyű. A szerb nacionalizmus az elmúlt 20 évben nem kímélt sem szlovént, sem horvátot, sem bosnyákot, sem koszovói albánt. Nem alaptalanok a félelmek. Talán az Unió a gyógyír.
Belgrád külső. Betonrengeteg, ócska Zasztavák, roma kunyhótelepek, szemét, a nyolcvanas évek Bukarestjére emlékeztet. Pedig akkor mindenki ide vágyott. A jugó volt a menő, meghaltam a jugó fogyósrágóért, amihez ritka nehezen lehetett hozzájutni. Most nem kívánom. Egyáltalán nem...
Belgrád belső. A 2001-ben amerikai B52 és F16-os vadászgépekről indított lézervezérlésű ultraprecíziós rakéták által szétlőtt belügyminisztérium és hadügyminisztérium romos épülete. Omlásveszély. De ők úgy hagyták. Ugyanabban az állapotban. Talán ezzel bizonyítják majdan az utókornak a szerb nép hősiességét, hiszen ők egykoron a világ egyetlen szuperhatalmával is szembe mertek szállni. Nem értem az effajta turisztikai látványosságot. A parlament s lépcsője. Itt végezték ki fényes nappal az általam nagyra becsült, igazán józanul és demokratikusan gondolkodó és politizáló Zoran Djindjicet.
A színházterem kicsi, középen egyetlen ajtó. Felmérjük a "járás"- lehetőségeket. A Sirájnál mindig nagyon izgatnak az újabb és újabb helyszínek: honnan jövök, hová megyek, hogyan tudok hirtelen megjelenni, eltűnni.

Próbáljatok meg ma nem játszani. Minden fölösleges gesztust, mozgást, arcjátékot a lehető legminimálisabbra ritkítani. Csak szándékok és gondolatok és szöveg. Ez valószínűleg szakmai közönség lesz, rá fognak hangolódni. Jönnek a rendezői instrukciók. Nem lesz könnyű. Ezeknek értelmében a Trigorin-Nyina jelenetben Trigorin végig ülve marad, Arkagyina egy helyben állva nyeli Trigorin bombáit, én nem teszem rá a kezem Mása lábára az első jelenetben, nem fogom meg az arcát a negyedik felvonásban. A közönség szakmai. Ráhangolódik. Mégis, a második felvonás végén a fordítóra való koncentrálás, a levegőtlenség, a fülledt meleg vákuumot okoz. Konfúz beszívódás. Mindannyiunk meglepetésére Süsü a második felvonás végén leállítja az előadást. Dramaturgiailag nem túl jó választás, mert az első három felvonás egyben komplexebb, de itt és most nagyon jót tesz az előadásnak, hogy itt tartjuk a szünetet.
Ezt igazolni látszik az előadás végén a közönség reakciója is. Mint mindig, minden turnén, a második előadás a legjobb. Itt is. A kis Siráj-csoda megint megtörténik. A közönség röhög, mikor sírunk, sír mikor mi röhögünk. Közönségtalálkozó. Jó fej emberek, jó kérdések, átadják a Feketeország díját, amit Újvidéken kaptunk.
Ja, és még valami, ami számomra egy kis plusz. A stúdiószínház, ahol játszunk, a nyolcvanas években a Milosevic-rezsim ellen küzdő értelmiségiek találkahelye volt!
Másnap reggel haza. Két jó előadás, új dolgok kipróbálása. Megérte. Megint kormányépületek. Megint kezd kattogni az agyam, de már nem az előadás miatt. Azt találgatom, melyik épület lehetett az, ahol kilencvenben Franjo Tudjman egykori horvát elnök és Milosevic egy tárgyalás után kézfogás nélkül váltak el. Többször láttam ezt a felvételt.