Csákányi mindig aktuális. Először azért, mert attól kezdve, hogy színpadra lépett, le se jött onnan. Nincs hobbija és nem családanya. Színésznő munka- és szabadidejében, és e hivatást véresen komolyan veszi. Másodszor azért, mert eddigi pályája során mindig valami olyanfajta alkotófolyamatnak (-közösségnek) lett aktív részese, amelyre egyszerűen érdemes odafigyelni.

Magam részéről a pályáját az egyik legnagyobb magyar színésznő-sikertörténetek között tartom számon. Részese volt a kaposvári színház virágkorának, a Katona egyik legerősebb évtizedének, most a Krétakör tagja. A közönség szereti, a szakma elismeri. Tudatos választás vagy ösztönös sodródás határozta meg a továbblépéseket?
Manapság egyre jobban elnyomják az ösztönt, és túlságosan fontossá válik a tudat, a felelősség. Alapvetően ösztönlény vagyok, de ez nem zárja ki, hogy az ember tudatosan él, gondolkodik és szervezi a szakmáját. Nem csak az éleslátásom, az ösztöneim is fogják az apró jeleket. Ám azok elfogadása már a tudatosságot igazolja. Úgy is mondhatjuk, tudatosan kezelem az ösztöneimet. A döntéseimben - tehát a Nemzeti Stúdió, Kaposvár, a Katona, a Krétakör tekintetében -, amire a kérdés vonatkozott, kivétel nélkül kérlelhetetlenül tudatos voltam. Itt van mindjárt a Katonába szerződésem előzménye: elterjesztettem, hogy én megyek a Művész Színházba, ami bár valós felkérésen alapult, nem takart valós szándékot. A hír eljutott Zsámbéki Gáborhoz, aki, emlékszem, egyik vasárnap felhívott, hogy hallja, mire készülök, ne csináljak butaságot, természetesen a Katona vár. Nyilván én telefonáltam volna, ha ő nem keres.

Mi is a helyzet a jelekkel?

Ja igen, a jelek! Azt, hogy nem vettek fel a főiskolára nem jelnek fogtam fel, hanem a világ érthetetlen igazságtalanságának. Aztán bekerültem a Nemzeti Stúdióba, ahol a színészi létem nem minősíthető különösebben gyöngyözőnek, ugyanakkor a pedagógusaimmal való találkozások nagyon fontosnak voltak. Bodnár Sándor például sokszor elmondta, hogy én későn érő típus vagyok, de ne izgassam magam, csak tanuljak türelmesen, várjak, majd meglátom, sikerülni fog ez nekem. Az ő véleményét például jelként értelmeztem. Ahogy azt is, amikor nagymamámnál olvasgattam a Nők Lapját, amiben Zsámbéki nyilatkozott. Őszintének éreztem a cikket, olyan gondolatokat fogalmazott meg a színházról, ami akkor engem nagyon kíváncsivá tett.

Eddigi pályája során mindig mindenütt a Kaposvár-feelinget kereste. Az eltökéltséget, az összetartást, a rengeteg munkát, a megrögzött színházcsinálást. Ez a csillapíthatatlan vágy kimondottan a Csiky Gergely Színházhoz köthető, vagy messzebbre, a családi örökséghez kell visszanyúlni?

Így van. Apám kérlelhetetlen maximalista volt, szakmailag támadhatatlan. Én ebben éltem. Ezzel együtt, Kaposvár előtt zavaros fejjel kapkodtam összevissza. Eszeveszetten kerestem magam, külsőleg és belsőleg, nem voltam tisztában sem magammal, sem az alkatommal. Mosolyogva nézegetem a régi fotóimat, melyeken minden áron gyönyörű nő akartam lenni. Mert mit lát egy kamasz? Hogy a szép lányoknak sikerük van, nekik minden könnyebb. Így jött a hajpótló farok, az erős arcfestés, a műszempilla, a magas sarkú cipő - és minddel pótolni akartam valamit. Persze nincs gond, ha valaki viselni is tudja ezeket. Én nem tartoztam ebbe a csoportba. Aztán Kaposváron kezdtem kialakulni, megtaláltam a saját bolondságomat, és ami a legfontosabb, nem akartam többé másnak látszani. Választ kaptam korábban talán fel sem merült kérdésekre, megértettem valamit a világból. És van itt a Kaposvár-feelingnél egy másik adomány is: az ízlés. Alapvetően meghatározza világlátásomat, de természetesen tiszteletben tartom másokét is. Az ízlés nem örökölhető, el lehet sajátítani. Az apám művészetében a vígszínházi korszakot szerettem a legjobban: a Karamazovot, az Eljő a jegest… Akkor gimnazista fejjel ezek nagyon érdekeltek, titkokat hagytak. Most már azt mondanám, valamiféle "polgári" ízlést testesítettek meg. Szóval Kaposvár határozta meg a további választásaimat, a Katonát és a Krétakört.

Mire tanította a Katona, és mi az a Krétakörben, amire azt mondjuk, Csákányi teljes színészi fegyverzetében megújult?

Kaposváron csaknem két évtizednyi intenzív munkát hagytam magam mögött, minden elképzelhető műfajban: volt próza és operett, zenés- és gyerekdarab, vígjáték és tragédia, klasszikus és avantgárd. Majd elkerültem a Katonába, ahol az első főszerepem - sajnos az utolsó is - Kárpáti Péter Akárki című darabjának Emmája volt, Zsámbéki rendezésében. Azt hiszem, erre a szerepre hívott oda. Bennem gondolkodott. Rendkívül izgalmas előadás volt, csaknem százszor ment. Gothár Péter vette fel, aztán évekig nem bírták eladni a Magyar Televíziónak, sem magyar dráma napján, sem színházi világnapon. Évekkel később, már Krétakör-tag voltam, amikor leadta a televízió. Tizenévek után is erős, korszerű előadás volt. A Katonában ez volt az én nagy feladatom, a következő évtizedben is előfordultak persze emlékezetes és jó munkák, de csupán egy-két nagyobb horderejű produkciónak lehettem részese. Ide tartozik az Elnöknők, vagy a Weill-estem.

Szinte ugyanazokkal a rendezőkkel dolgozott, mint azelőtt csaknem két évtizeden át Kaposváron. Mi volt a csalódás oka?

Nagy fájdalmam, hogy míg ott bátran kísérleteztek, a Katonában nem kockáztattak velem. A jól ismert karakteremben mozgattak, és ez engem egy idő után már nem izgatott. Nem tudtam megújulni.

A Krétakörben kockáztatnak?

Abszolút. Minden szempontból. Kockáztatás nélkül semminek sincs értelme. A Krétakör munkáiban nemcsak arról van szó, hogy néhány színész és a mindenkori rendező dolgozik, hanem a társulat folyamatos létéről. A kockáztatás nem pusztán a szerep méretétől vagy az elmondandó szöveg oldalszámától függ. Vegyük például a legutolsó bemutatót, A jeget. Nagyobb feladatom a második felvonásban van, előtte két órán keresztül ott vagyok a színpadon. Ez a két órás létezés a legszebb és a legnehezebb az egészben. Egy történet részesének lenni - különösebb jelek nélkül, jól. Ez nálunk legalább olyan komoly teljesítmény, mint végigbeszélni egy előadást. Nem tudom, érthető-e, mire gondolok, de a Krétakör előadásainál a saját színészi munkád és részvételed valóban benne van a végeredményben. A FEKETEország esetében közel kilencvenhat jelenetet csináltunk, abból válogatta össze Schilling az előadást. Természetesen, ennek az igazságnak is megvannak a maga csapdái. Számomra például az, hogy meddig lehet érdekes egy idősebb nő? Mennyire érdekli a fiatalokat az ő története? Mert ha visszagondolok, huszonévesen engem sem nagyon izgattak a szüleim történetei. A minap Nagy Zsolttal a "Sirájról" és Arkagyináról beszélgettünk, mire egyszer csak azt mondta, úgy állok előtte, mint a saját anyja. Ez bizonyos értelemben nagyon jó, hiszen az anyját játszom, más szempontból, nem kell magyaráznom, irtó rossz. De hiszem, hogy kemény munkával, intenzitással a kíváncsiságot mindig fel lehet borzolni. Nyilvánvaló, hogy a depressziós, fájdalmas öregedéssel senki nem tud mit kezdeni. Magam se. Óriási melóm van abban, hogy ez az együttműködés számukra is izgalmas legyen. Ez az én gyönyörű kockázatom.

A bizonytalansága összefüggésben van a Krétakör megújulásával? Nevezetesen, hogy Schilling Árpád bejelentette, három előadásuk kivételével (Peer Gynt, A Nibelung-lakópark, "Siráj") valamennyit leveszik a műsorról. El kellett búcsúznia a Liliomtól, a Kazimír és Karoline-tól, a FEKETEországtól… A három új bemutatóból pedig csak A jégben játszik. Több ideje marad a félelmekre.

Hál' Istennek, nem marad. A jég végén krétával írjuk a díszletre: "Ne félj!" Ezzel engedjük haza az embereket, ez az én filozófiám is. A Krétakör most megpróbálja a saját arculatát kialakítani, határozott stílust megfogalmazni, egységes gondolkodásmódot kifejleszteni. Ez a tagok felelősségvállalását is jelenti, annak súlya van, hogy ehhez a társulathoz tartozunk. Régen lehetett tudni, hogy Kántor mit csinál, vagy hogy napjaikban Ariane Mnouchkine honnan fog közelíteni, úgy az a célunk, hogy a Krétakör neve is magáért beszéljen. Schilling feltétlenül reflektálni akar az aktuális történésekre, jelezni kívánja, hogy mi a véleménye. Például arról, ami most folyik az országban. Nyilvánvalóan olyan színházat akar, ahol a nézőnek is feladata van, és ahol valamiféle választ kaphat különböző kérdésekre, amelyek nap mint nap foglalkoztatják. Ezt mindenképpen úgy hívnám, hogy kortárs színház. Nagyon fontos kifejezés számomra.

Mi vár most a társulatra pontosan?

Azt mi is szeretnénk tudni. Ettől olyan izgalmas. A készülő produkciók mellett elsősorban workshopok, tanulás, szabadegyetem. Meghívták hozzánk Andrei Serbant, ő januárban tart majd nekünk egy körülbelül kéthetes workshopot, aminek a végén lesz egy felolvasás. Amerikában kétszer is megnézte a "Sirájt", úgy tudom, nagyon szeretne velünk dolgozni. November elejére pedig egy finn rendezőt várunk, Kristian Smeds-t. Az évad második felében Balázs Zoltánnal is dolgozunk. Az 56-os évfordulóra rádiójátékot csinálunk, amit Markovits Ferenc rendez, ezelőtt történészek, irodalmárok beszámolóit fogjuk meghallgatni, hogy pontosan tisztában legyünk az eseményekkel. Szóval, az hogy kevesebbet dolgozunk, csak látszat.

Fotók: Erdély Mátyás és Pálmai Zemint Zoltán

És ha mégis unatkozna, bátran fordulhat a zene felé.

Így van, ott a saját munkám, a Csákányi Eszter dalestek, melyeknek most próbálom az anyagát összerakni.

Létezik a Krétakörből továbblépés?

Azt hiszem ezen belül sem ért még véget az utam. Csak arra tudok gondolni, hogy éppen min dolgozunk, és hogy nekem ebben helyem legyen, a "tovább"-ra nem. És persze folyton nyomasztanak a kérdések. Például tegnap hosszú idő után újra ment a Peer Gynt, méghozzá nem valami jól. Előadás után kéred a rendezőt, holnap próbáljunk ebből. Mondja, persze! Mosolygok… Ezek a megmászhatatlan hegyek. Próbálkozom. Kérdés, képes vagyok-e megmászni?

Milyen az a színház, amit protokolltól, kollégáktól, barátnőktől függetlenül szívesen néz?

Hát igen, itt megint az ízlés. Kötelességemnek érzem, hogy lássam, a barátaim hol tartanak, de kíváncsi - anélkül, hogy valami elvetemült, meg nem értett, modern színésznőnek akarnék tűnni -, mindig az újszerűre vagyok. Mostanában rengeteg fesztiválon vendégszerepeltünk, ahol gyakran nézegetünk előadásokat. Vannak mániákus kedvenceim. Például Christoph Marthaler, aki mindig olyan helyre viszi el az embert, ahol boldogság éri. Zenével, humorral, kíméletlenséggel játszik. Amit megértek a jeleiből, az rettentő izgalmas. Mindig az emberi gyengeségekről, a kiszolgáltatottságról beszél, fájdalmasakat lehet nevetni az előadásain. Gyakran magamra ismerek bennük. Boldog vagyok, ha látok "másképp" megközelített történeteket, bátran elemzett figurákat, sorsokat. Ha egy színész "mellesleg" úgy énekel áriát, mint egy operaénekes, vagy úgy lóg a függönyről, mint egy atléta. Lenyűgöz a zene, a mozgás és a próza együttese.

Most külföldi előadásokról beszél. Mi a helyzet a magyar színházzal? Nem tart még itt?

Nem tudom. Sok probléma van. Engem nem érdekel már annyira. Nem köt le.

Magas a mércéje?

Bármivel le lehet nyűgözni, ami mögött van gondolat. Mindenre fogékony vagyok, ennek ellenére nincsenek izgalmas élményeim.

Mi hiányzik a hazai színházból, ami mondjuk Marthalernél nem?

Elsősorban a frissesség és az eszközök. Magyarországon például kevés színész tud énekelni, vagy valamilyen hangszeren játszani. Bár tisztában vagyok vele, hogy erre manapság egyre nagyobb gondot fordítanak az egyetemen. Az is lehet, hogy több színházat kellene néznem. Kevés időm van és sokszor inkább moziba megyek, mert ott kisebb a valószínűsége, hogy hibázom. Ott általában előre tudom, mi az, ami érdekel. Ez így persze nem korrekt. Remélem, hamarosan túllépek ezen a színháznézői fásultságon, és újra megerősödik a kíváncsiságom.

Művészszínház vagy bulvárszínház, rétegdarab vagy közönségsiker? Az rendben van, hogy a színház valamiféle magasabb rendű-rangú művészet, de nem kockázatos-e "kizárni" belőle a nagyközönséget? Az Ön helyzetéből értelmezve hol húzható meg legegészségesebben a határvonal?

Nem szabad a közönséget kielégíteni. Abban a pillanatban, hogy ezt megtetted, nem tudsz neki adni, nem tudod többé gondolkodásra késztetni. Valahogy úgy érzem, hogy a színház nem arra való, hogy ott jól kiszórakozzam magam, mert kint a világban annyi rossz van. Ez egyszerűen nem a színház dolga. Egy előadás mégiscsak tanulás, konzekvenciák levonása, megoldás… Valami plusz. És félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy mi a Krétakörben valami hideg, távolságtartó, pedagogizáló színházat játszunk. Szó sincs róla! A kaposvári színház a "nagy korszak" előtt egy vidéki operett-teátrum volt. Tizenkét produkcióból tíz nagyoperett. Aztán jött Komor, Zsámbéki, Ascher, Babarczy, mire én odakerültem a szám háromra-négyre csökkent, és azokat is ezek az emberek rendezték, új gondolatok jegyében. Kaposvár átalakult, és nagyon szerették a nézők. Persze olyan kísérletek is előfordultak, melyek nyolcszor mentek, mert senkit nem lehetett rá betuszkolni.

Tulajdonképpen miért jött el Kaposvárról?

Mert nem mondtak igazat nekem, és abban a színházban ez nem volt divat. Őszintén próbáltuk megfogalmazni a munkánkat, a viszonyrendszert. Például az igazgató minden évad végeztével értékelte az eredményeket, és bizony, ha úgy esett, az évad bukására simán bemondta a saját rendezését. Én ebben nőttem fel. A lényeg, hogy belementem egy kettős szereposztásba. Ez önmagában nem érdekelt, mert szerettem a szerepet, el akartam játszani, ám azt kértem, hogy felesbe játsszam, és fél próbát kapjak. Megígérték, de ez ilyen formában nem valósult meg, közben a partnerem, Helyey László is felmondott. Elöntöttek a borzalmas gondolatok, lelki szemeim előtt már a hatodik mosóasszonyt játszottam, mert velem mindent meg lehet tenni. Mindez szeptemberben történt, már akkor eldöntöttem, hogy el fogok menni. Aztán jött Zsámbéki ominózus telefonja.

A filmmel kapcsolatban szokta hangsúlyozni, törődést igényel. Anélkül nem megy.

A filmek! Hát igen, voltak filmjeim…

Sok, és valamiért Ön értékeli ezeket a legkevesebbre. Bacsó Péterrel kezdett a Szikrázó lányokban, Gothár Péterrel, Gazdag Gyulával, Kamondi Zoltánnal, Lukáts Andorral forgatott, Szabó Ildikótól főszerepet kapott. Mi a hiányérzete oka?

A forgatásokon nyújtott teljesítményem nem közelíti meg azt a fajta eredményes munkát, amit a színházban naponta megélhettem. Főként a módszerrel vannak problémáim, de azt is érzem, hogy nem kíváncsiak rám. Az alkatom a filmhez valahogy túl soknak bizonyul. Sajnos.

Térjünk vissza a módszerre.

Mike Leigh egyik színészének interjújában olvastam, hogy a felvételek előtt másfél hónapig próbáltak. Vagy ott van Cassavettes Férjek című filmje: úgy néz ki, mintha az egészet improvizálták volna, közben, Gazdag Gyulától tudom, hogy hónapokig próbáltak. Ilyen filmkészítésben boldogan vennék részt, de ez Magyarországon nem szokás. Nem tudok pillanatok alatt, hiányos információkkal improvizálni, ez nekem nem megy.

Filmen sincs kis szerep? Édesapja kedvelt mondása volt, hogy a néző elejti a jegyét, lehajol érte, és mire felnéz, ő már nincs a vásznon.

Igen… Ez már inkább generációs kérdés. Ha ma élne és beszélgetnénk erről, biztosan más lenne a véleménye. Hiszen a Sose halunk meg Deutsch bácsijára éppúgy emlékszik mindenki, mint az Úramisten pincérére. Az utóbbi miatt elképesztően megsértődött, nagyon megvágták a jeleneteit, és erről elfelejtettek említést tenni neki. Nincs kis szerep, nem létezik. Jelentéktelenség van, vagy értelmetlenség, és ezektől akármilyen szerep összetöpörödik.

Mik a pálya nagy igazságtalanságai?

Hosszan lehetne sorolni, de én inkább onnan közelítenék, hogy mindenki a saját sorsáért felelős. Nem lehet megalkudni, sok helyről fájdalmasan tűrni, mert akkor minden rosszfelé megy. Keresni kell a kiutat. Ha igazságtalannak tűnő színészsorsot látok magam körül - márpedig látok -, mindig az jut eszembe, ő valahol elrontotta. Hány ilyen történetem van: ha akkor bele mert volna vágni… Más lett a világ. Ma már a színésznek kell jelentkezni, eladni magát. Csúnya szó: promóciós anyag. Utalgatni, várakozni, reménykedni kevés. Menni kell, erőszakosan. Szerencsére a fiatalok már bátrabbak, ügyesebbek, jobban ismerik ezeket az utakat. És persze nőknél van egy másik tényező is. Egyik kolléganőm mondta nekem: "Családanya lettem, nem színésznő. Én ezt választottam.".

Mit gondol erről?

A mi pályánkon valóban nagyon nehezen fér össze a kettő. Mindenki csak az egyik térfélről tud érdemben nyilatkozni. Nekem nincs gyerekem. Sok fájdalmas színésznő-gyerek történetet látok. Ha pedig valaki tényleg ott van a gyermekei mellett, a szüléssel lényegében vége a pályájának.

Leggyakoribb a mindent magával rántó félmegoldás.

Igen, színház, nurse-ök, nagymamák, nagynénik… Azáltal, hogy nincs gyerekem, könnyebben voltam bátor. Lehetett volna, de valahogy nem értem meg rá.

Ön híres példa: minden áron színésznő akart lenni.

Annyira erősen akartam, hogy talán ezért kaptam ezeket az esélyeket.

A színésznő életének nagy tragédiája, hogy úgy van megírva a világirodalom, hogy az első tíz évben több szerepet kellene eljátszania, mint az utána következő negyvenben. Mi a túlélés titka?

Csak a saját titkomat tudom: egy fiatal, keresgélő, kíváncsi, gondolkodni vágyó társulathoz kell szerződni. Bár, ez is csapda: vágysz arra, hogy fiatalok között legyél, megértsd őket, figyelj rájuk, tanulj tőlük, közben meg egy ponton túl ettől nő a távolság. Minél idősebb egy színésznő, annál többet kell dolgoznia azon, hogy jól élje meg magát. Igazán felszabadult csak Kaposváron voltam. Most élem viszont az intenzív művészi korszakom. Más kérdés, hogy ebben a boldogság aprócska pillanatok erejéig van jelen. Fiatalon Kaposváron sok olyan szerepet kaptam, amelyben valamilyen módon inzultáltak. Kis fogdosás, miegymás …Apám egyszer megkérdezte: "Na, ebben is basznak lányom?" Most, A jégben egy idős nőt játszom, tolószékben visznek be. A színpadon nyomorult, fájdalmas orgia folyik, én meg a takarásból hallgatom. Egyik nap meg is jegyeztem: "Ez van! Bent megy az élet, én meg kerekes kocsiban ülök." Na ezt kell megtanulni, hogy élvezni tudd, ha beleülsz a tolószékbe.