"Lubjka jéghideg melle SZÍVTELEN. Nyikolajeva zokog. Tudja, hogy ezt már SOHA nem lehet rendbe hozni. Hallja a saját szívverését. A szív élő, meleg és ISZONYÚAN drága."
Szorokin regénye, A jég összességében erős és zavarba ejtő szöveg. Nem (elsősorban) a tematikája miatt az, sokkal inkább a jellegzetes nyelvi formagazdagság és precizitás hat meglepően. Az a mód, ahogy Szorokin elbeszéli egy különös szekta történetét, amelynek tagjai "fivérek" és "nővérek", akik a testvériség új tagjait úgy keresik, hogy egy jégkalapáccsal a kiválasztottak mellkasára ütnek. Akinek a szíve válaszol, az új életet kezd a szekta tagjaként, akié nem: az meghal. Azért úgysem kár, hiszen csak húsgép.
Kifejezetten dramatikus szövegről van szó: nagyon filmszerű és rendkívül drámaszövegszerű egyszerre. Pontos, stilisztikailag nagyon színes dialógusokból és rendezői utasításszerű figurameghatározásokból, szerzői instrukciókból épül az első fejezet ("Rutman: 21 éves, középtermetű, sovány lapos mellű, hajlékony nő, sápadt jellegtelen arc, sötétkék dzseki, fekete bőrnadrág". A második rész monológjellegű, egyes szám első személyű elbeszélővel. A harmadik fejezet egy reklámanyag felépítését követi, és stílusgyakorlatok sora (nyelvi jellemrajzok-portrék - másképp beszél Leonyid Batov, 56 éves filmrendező, mint Andrej Szokolov, 36 éves, ideiglenesen munkanélküli, szükségképp másként szólal meg a 18 éves egyetemista, megint másként a 44 éves hentes vagy a 33 éves költőnő…). A negyedik rész pedig afféle lakótelepi álidill tőmondatokban: jégdarabbal és kisfiúval, aki olykor csak annyit mond: "kandúréseb".
A Bárka Színház játékterét arénaszerűen zárja körbe a nézőtér. Ebben a közönség által négy irányból határolt térben tartózkodnak (körben ülnek, játszanak, megint ülnek) a Rigai Új Színház színészei az előadás teljes ideje alatt. Jelenlétük így egészen speciálisan működik az első pillanattól fogva. Az épp nem játszók jelen vannak, és még sincsenek jelen. Zárójelbe vannak téve. Csak homályosan látszanak a fénykép hátterében. Nem véletlen a két hasonlat: ez az előadás ugyanis legalább annyira szöveg és kép, mint amennyire színház.
(...)
A jég-rendezésében Alvis Hermanis az olvasás formáival játszik - a regényolvasás, a színházi olvasás és olvasatok épülnek egymásra, reflektálnak egymásra elsősorban. Képek (színpadi - kimerevített és folyamatosan változó - képek, a falon megjelenített óriási plakátok, fotók, képregények, illusztrációk) és szövegek (színpadon elhangzó, színpadon megjelenített és színpadon kívüli szövegek) mentén olvastatja magát az előadás. A szereplők maguk is a regényt olvassák hangosan, könyvvel a kezükben ülnek, amikor nem "játszanak", és mi is "olvassuk" az előadás szövegét-szövetét, a kezünkbe adott dokumentumokat, képeket…
(...)
A Krétakör Színház előadása, Mundruczó Kornél rendezése - látványos ellentétben a Hermanis-féle interpretációval - azt vállalja, ami Szorokin regénye kapcsán a legnehezebb: hogy a szövegben nagyon valóságosan és naturalisztikusan leírt elemeket élővé-színpadivá teszi. Hagyja megtörténni ezeket a jeleneteket a lehető legpontosabban - tudva, hogy ezzel a nézők ingerküszöbének határán táncol majd. Hogy helyenként brutális lesz és kegyetlen. Hogy ami egy szövegben működik, az pillanatokra elviselhetetlen lehet a színpadon. Hogy ami írott formában csupán kellemetlen, ám továbblapozható, az hús-vér emberek esetén, intim közelségben már-már kibírhatatlanul sok(koló) - különösen azzal a profizmussal és alázattal, ahogy a krétakörös színészek testüket, arcukat, hangjukat adják egy-egy figurának.
(...)