Szorokin

Sok színdarab végigolvasása után azt éreztem, hogy egy hamis szituációban vagyok. Kötelezően keresek valamit, aminek tetszenie kell nekem. Az még kevés önmagában, hogy tudok-e gondolni valamit egy darabról, a választásnál a lényeg, hogy tényleg megérintsen ott és akkor. Véget akartam vetni ennek a nyögvenyelős küzdelemnek a válogatással, és próbáltam visszaemlékezni, hogy mi volt ilyen nagy hatással rám, amiből esetleg színházat tudnék csinálni. Ekkor eszembe jutott Szorokin A jég című regénye. Tudtam azonban, hogy létezik ebből már egy elég ismert előadás, és ez zavart. Valahogy nem szeretem, hogy a darabok számos reprodukciójából az enyém csak az egyik lehetséges verzió lehet. Ez az eredetiség-mánia nem puszta hiúság, hanem zavar, hogy az elemzés tárgya már szinte csak az egyes feldolgozások közti összehasonlításban merül ki. Ez igaz a kritikára és a nézőkre is. Nem érdekel, hogy megrendezzek egy agyonjátszott színdarabot. Egyszerűen nem izgat fel. Amíg nem találom meg az igazi anyagot, nem vagyok biztonságban. A munka legnagyobb és legtöbb őszinteséget kívánó része éppen ez a döntés. A folyamatos interpretáció egy bölcsészeti kurzus tárgya, és a színházrendezők zöme erre áll be. Később bármennyire is elemző módon látom a munkát, közben semmiképp nem egy teoretikus koncepció mentén dolgozom, hanem próbálom azt az élményt keresni magamban, amit már egyszer átéltem, ami engem személyesen megszólított. Téreynél a téreiség fogott meg, most meg a szorokinság.
A dilemma közben találkoztam Kiss Ilonával, ő ajánlotta a Négyek szívét, mint igazán érdekes Szorokin regényt. Hetényi Zsuzsa fodította kiválóan le, kivel sokat dumaltunk a regenyről. Nagyon felizgatott, azóta sem tettem le róla, hogy egyszer csináljak belőle valamit. Annyira megütött, hogy szinte fizikai élmény volt. Ez irodalomban nagyon ritka. A Négyek szíve Szorokin első regénye. Olyan, mintha egy nyolcvanéves ember leszámolna mindennel, és ennek a bölcs tébolyából üzenné: semmi sem létezik, semmi sem úgy létezik, ahogy azt gondoljátok. Egy teljesen őrült logika szerint halad előre: ez valami újjászületés, vagy éppen önfelszámolás. Kideríthetetlen.
A Négyek szíve az a regény, amiben szerintem minden szorokinság gyökere ott van. Szorokinságon azt a magot értem, amihez nem nyúlhatok, ha szorokint csinálok. A szorokini világban nincs kapocs az emberek között, a Négyek szívében a szereplők nem mások, mint műanyaggá préselt lényegük, a szüleiket pedig úgy vihetik csak magukkal, ha feldarabolják őket. Mindez hihetetlen erőszakosan történik és arra figyelmeztet minket, hogy minden hagyomány megszűnt, új időszámítás van, kiüresedett minden műfaji szabály, az új rendszernek pedig új szabályai vannak, amiket ő teremt meg, és a megtévesztésig hasonlít mégis arra, amit kivet magából. Tehát mint egy számítógépes rendszerben felülírja a dolgot, de a régi fájl már ki sem nyílhat. Ismerős nem? Az informatika világa.
Végül mégis úgy alakult, hogy vissza kellett térnem az alapélményhez, amivel tulajdonképpen két és fél éve találkoztam, amikor elolvastam A jeget. (A változtatás kényszerű oka a szerző tiltása volt, amennyiben nem járult hozzá korábbi, igen nyersen fogalmazó regényének színreviteléhez.)
Szorokin A jégben mítoszt teremt, egy új mítoszt, tehát alakjai nem személyiségek, hanem típusok, toposzok. A kurva, az egyetemista, a manager. (Egyszerű képletek mind, alkalmasak a kozmikus magányra már a toposzból adódóan.) Ez a mítosz pofátlan módon felülírja a zsidó-keresztény kultúrkör tudását, úgy, hogy elemeit összekeveri, felrázza, és új alapot hoz belőlük létre. Más istenekkel, más félistenekkel, akikben furcsa módon ugyanannyira lehetne hinni, mint a már megformált istenképben. Ezzel az egész vallást és hitkérdést teszi zárójelbe, hiszen megmutatja, hogy hinni bármiben lehet, amit egy lázas agy kitalál. Ateista és egyben mélyen vallásos hozzáállás ez. A dosztojevszkiji "emberisten-istenember" dialektika összekötése és megelevenedése. És azért is ennyire húsbavágó és bosszantó a kép melyet a világról alkot, mert rögtön megérezzük, hogy komolyabb döntést és hozzáállást kíván meg tőlünk, mint puszta ellágyulást. Hitet vagy tagadást követel tőlünk elsősorban önmaga mellett vagy ellen. Ez persze zavarba ejtő, rendezőként pedig tilos választ adni, hiszen a lényeg éppen az, hogy a kérdés, amit felteszek magamnak, fáj. A választás kényszere fáj, a követelőző kérdés, hogy tagadom vagy hiszek a látottakban-olvasottakban, és csak utána kezdődik a már személyessé váló folyamat.
Részemről tehát fontos elhatározás volt, hogy ne lélekpuhító masszázzsá, álhumanista virtussá váljon ez a történet, hanem az a sohasem könnyű élmény körvonalazódjon, amit csak egy igazán kínzó kérdés tud kiváltani. Ezért az előadás is igazán kínzó, ha tetszik, ha nem - szinte törvényszerűen. Szorokin miatt az, akit bizony fizikailag nehéz olvasni. Nekem is. Ha nem ilyen az előadás, akkor szerintem könnyen lányregénnyé válik, a popos stílusa miatt. Ezért nem akartam megcsinálni először, hogy ne tegyem ki a színészeket a már-már emberfeletti dolgokat megkívánó feladatnak. De hát ez van. Már rajta vagyunk az úton. Persze sokat fejlődhet még az előadás.
Csak akkor van értelme valamit alkotni, ha egy kicsit bele lehet halni. Nagyon érdekes folyamat volt ez Ágh Mártonnal (az előadás díszlettervezője). Terveztünk egy kompakt, jól működő díszletet, és egyszer csak azt éreztem, már látom, hogy mi lesz belőle. Látom a végeredményt. És bár tetszhet ez a végeredmény, mert önazonos, hisz mi terveztük, de ezt látom is, és ez a baj. Megijedtem, hogy akkor ez csak végrehajtása lesz valaminek. Nyilván a munka még érdekes volna, de valami mégsem stimmel. Jobb, ha nem látom előre a végét. Ha nem tudom, hogy mi lesz belőle, jobban hasonlít az életre. Csak egy érzés van, ami felé minden jelenetnek tartania kell. Ez az érzés az a mag, ami köré építenem kell az előadást, és amit átéltem, mikor a mű hatott rám. Ezt a magot kell megtapasztalnia a színésznek is, hiszen csak akkor lehet az övé a dolog.
A jég egyrészt pofátlanul kommersz, másrészt politikailag teljesen inkorrekt. Én az ilyet szeretem. Szőke-náci hittérítők. Megint egy érthetetlen logikai rendszer. Egy újabb szorokini végállapot. A minket átláthatatlanul körülölelő szeméttömegben vág fiktív rendet.
A jéggel kapcsolatban a legfőbb problémám az volt, hogy hogyan lehet nem orosz módon megcsinálni. Ezen azt értem, hogy nem az oroszság irodalmi hagyományait figyelembe véve, ami csupán nem orosz filoszok fejében létező karakterológia, illetve hamis képzet. Nekem a katarzist azt jelentette, hogy az az orosz közhely kép, ami a három évvel ezelőttig a fejemben létezett, merő hülyeség. Ez a felismerés elsősorban kortárs filmekből, oda utazásokból és fontos ismeretségekből született (Ilya Khrzhanovskyval például sokat beszélgettem, aki évekig dolgozott Szorokinnal filmje forgatókönyvén - film címe: 4) A beszélgetések közben az oroszok sokszor kinevettek. Hogy én is ezzel a hülyeséggel jövök. Ez kábé olyan, mikor a magyarokról azt képzelik, hogy szenvedélyes huszárok. Innentől eredeztethető az a belátás részemről, hogy nincs értelme Magyarországra adaptálni az orosz kultúrát. Mert itt más a "néplélek" is, és semmi köze a magyar nézőnek ahhoz a bizonyos orosz néplélekhez, csupán a közhelyeihez vagy mondjuk finomabban toposzaihoz. Ezekkel lehet játszani, de a bázis más kell legyen, mert a vége egy veszélyes elegy lesz, amiben gőgös sírásba fulladunk a nyírfaerdők mélyén. A két nép egészen más karakterű. Ebben látom a magyarországon játszott orosz színdarabok legfőbb problémáját. Se a gondolkodás, se a színészek arca se az ország nem engedi meg, hogy a valódi oroszság megjelenjen, amiről én nem tudok semmit, és egy "újorosznak" is éppen elég nagy feladat megfogalmazni magát, már a tolsztoji és dosztojevsziji képzetek korlátain túl. Tehát legfontosabbnak azt tartottam, hogy az előadás ne a lélek balalajkáján játsszon, és ne modern ruhába öltöztetett atyuskák és istenkék posztmodernesített álorosz kavalkádja legyen. Hanem belőlünk fogalmazzon, a minket körülölelő valóságot vegye alapul.
Ezzel a szemmel olvasva a regényben számomra a teoretikus és lélektelen infantilizmus volt a legfontosabb, amivel Szorokin, mint egy boldog és gonosz gyermek porig rombolja a világról és történelemről alkotott képünket, csak, hogy visszavezessen az origóig, és újra feltegyük azokat a kérdéseket, amiket a kész paradigmák erdejében elfelejtünk megkérdezni már. Ezért alkalmas ez az anyag arra, hogy messzebb vigyen az első dimenziójánál, a valóság dimenziójánál - legyen az orosz vagy magyar - és ebben az értelemben válik végül metafizikussá, és szigorúan nem a szó emelkedett értelemben.
A jelenetek persze ettől még tökéletesen a valóság talaján állnak, - én ehhez próbáltam ragaszkodni - csak ez a valóság egy kicserélt valóság, eljátszik a gondolattal, hogy "mi lenne ha", egy valóság elemeiből épülő "b" valóság, ami hasonmása az eredetinek, csak éppen mások a szabályai és a történelme (ez épp eléggé színházias gondolat). Morálisan ezért kikezdhetetlen a dolog, pedig előfordulhatna, hogy - tévesen - fasiszta irodalomnak olvassuk. A mindenkori polgár ezért rohan ki Szorokin ellen, mert nem érti, hogy ez a valóság nem az ő valósága egy az egyben, de sérti a kísérteties hasonlóság. Sérti, mert a játékban felismeri, hogy róla van szó, de épp a játék fiktív jellege miatt kellene messzebb jutnia sértődésénél. Kirohanása épp reakciójának lényege, mert bántja a felismerés. Ez a kirohanás nyilván sújtja az előadást is.
Szorokin mottója is gondolkodóba ejtett: "az elveszett paradicsom utáni sóvárgásról szól a regény - és nem egy totalitárius szektáról". Ezt nem tudtam olyan értelemben komolyan venni, hogy egy szekta, amely - az öregkorában ijesztően ábrázolt Hram vezetésével - sok embert megöl és ugyancsak ijesztő módon emlékeztet bármely egyházalapítás rettenetére, az visszavezessen az elveszett paradicsomba. Az elveszett paradicsom éppen abban áll, hogy egy ilyen szekta/vallás kialakulhat. Tehát a paradicsom utáni sóvárgás az nem ennek az egy regénynek, hanem a szorokini világképnek, életműnek a magja. És ez szép. Bár a szépséghez úgy jutunk el, hogy szét kell repeszteni a szegycsontot.
A regény első felében találkozunk sok hétköznapi dologgal, melyeket könnyű színpadra adaptálni szöveg szerint - még ha eljátszani bitang nehéz is -, de a második részben, a monológban megjelenő konkrét történelem már nehéz ügy. Azt tudtam, hogy nem akarom megjeleníteni a történelmet, tehát nem akarok kihallgatótermeket, lágereket vagy annak játékos színházias jelzéseit látni. Vikivel (Petrányi Viktória dramaturg) úgy döntöttünk, hogy megtartjuk monológnak, és egy érettségi tablóba helyezzük, mozdulatlanná merevítjük, folyamatosan aláhúzva azt a gondolatot, hogy a történelem nem létezik. Marci hozta a fenyves ötletét, a benne erdei manókként üldögélő színészekkel. Ez lett végül a történelem metaforája, aminek persze az orosz történelemhez konkrétan nincs sok köze. A birodalmi brutalitást még csak megértjük valahogy Magyarországon, de ezt a Szibériát, meg az emberek extrém végállapotait szinte képtelenség lefordítani. Ezért nyúltunk a nagyon direkt toposzokhoz, a matrózruhához, a forradalmian hősi zenéhez, és a fentebb már említett érettségi fotóhoz. Az, hogy a természetbe helyeztük ezt a történelmi időkön keresztülvivő monológot, azért tetszett, mert a természetnek univerzális közönye van a történelemmel szemben.
Az első résznél el akartam távolodni a túlstilizált, jelekkel kommunikáló művészettől, ami már jó ideje idegesít. Ezért is választottunk díszletül egy teljesen valóságos lakást, ami lehetne bárkié, az enyém, a szerzőé, a nézőé, nem jelent mást, csak egy lakást. Ebben a lakásban szabadul el a képzelet, és jelennek meg úgy akár egy író fejében feltámadt lények, a szereplők. Saját agytripjeink, mindnyájunké - lakásokban történnek. Lakásokban gondolkodunk, álmodunk, dühöngünk, szeretünk. Tehát ez nem az ismert lakásszínház, hanem egy olyan színházi tér, amiben lemeztelenedhetünk, hisz otthon vagyunk - nem szimbolikusan otthon, hanem ténylegesen.
Az egyik legkomolyabb feladat a próbák elején - már kész díszletben - az volt, hogy valaki egyszerűen bejöjjön egy konkrét ajtón. Hogy leüljön egy asztalhoz, vagy megengedje a csapból a vizet. A színészeknek olyan helyzetben kellett lenniük, amelyet korábban talán megvetettek. Persze én sem szerettem volna társalgási darabot csinálni ebből az anyagból. Ibsent biztosan nem egy lakásbelsőben játszatnék. Az izgatott, hogy lehet a regényben szereplő rengeteg helyszínt egy lakásban megmutatni. De a lakás ettől még lakás marad: vannak ajtajai, székei, amelyektől nem szabad megijedni, és jelekként használni őket. Mihelyt olyasmit keresünk, ami nem ebből a térből és nem az élet animális logikájából következik, azonnal működésképtelenné válik egy ilyen konstrukcióban. Igazán nehezen hangolódtunk rá tehát, de aztán elindult, és azóta is folyamatosan fejlődik.
A távlati terv, hogy a három főszerep vándorszereppé váljon. Mindenkit meg kell zörgetni egyszer, mert mindannyian erre vágyunk. Ez afféle terápia, ha úgy tetszik. Meg kell találnunk a saját válaszainkat.
Ezt nem valami játékos színházbarát szemlélet mondatja velem, hanem az a meggyőződés, hogy megzörgetettnek lenni emberként, színészként alapvető élmény. Ahogy megzörgetni is az. A mostani konstelláció azokról a kollégákról szól, akiknek a jelenlegi életfázisában talán a legfontosabb ez a találkozás, és a szereposztás nem a kinek állna jól az adott szerep megfontolásából dőlt el. De a többiek válaszai is érdekelnének a megzörgetésre. Én is irigyeltem a könyvben ezt a lehetőséget, vágytam rá, hogy valaki basszon oda egy jó nagyot, hogy szólaljak meg, vagy essek kétségbe, de valami történjen. Bár erős kétségeim vannak, hogy ez a vándorszerep kísérlet létrejöhet, hisz jóformán annyi időre lenne szükségem, mint amennyi alatt az eredeti darabot próbáltuk, és ezt a színházi struktúra nehezen engedi meg.

A cikk teljes terjedelmében a csatolt dokumentumban olvasható!