Volt egy rémálmom egy színházi előadásról, melyet nyitott szellemű, alázatos színházi emberek hoztak létre a tőlük elvárató szakmai alapossággal, korszerű színjátszással, ügyes rendezői megoldásokkal, s amely során a nézők tömegesen hagyták el a nézőteret, vagy éppen édesdeden szunyókáltak. Mert bár a színházcsináló elsődleges felelőssége, hogy érzékelje a kort, amelyben él, s képes legyen azt alkotásain keresztül definiálni, a tőle telhető emberséggel és szigorral társulatát aktivizálni, és fejlődésükre lehetőséget biztosítani, nem feledkezhet meg azokról sem, akik nélkül művészi önkifejezése céltalanná válik. Ha nincs néző, nincs színház, hiszen ennek a művészeti ágnak csak az adott pillanatban, adott helyszínen, adott közösségre gyakorolt hatása esetén van létjogosultsága. Az örökkévalóságnak tükröt tartani lehetetlen; ostoba, aki ilyen babérokra tör, vagy betegesen egoista.
Én hiszek a nézőben, a kérdés az, vajon a néző hisz-e bennem?
A magyar színházi szakma az utóbbi időben igen kevés figyelmet fordított arra, hogy nézője számára megkönnyítse a befogadást, szélesítse a színház fogalmának értelmezési tartományát bemutatva a különböző irányzatokat, ezzel gerjesztve étvágyát azok fogyasztásához, végül, de nem utolsó sorban fellibbentse a fátylat az alkotói attitűd rejtett természetéről.
Nem csak művelni, fejleszteni is kell a színházművészetet. Muszáj kilépni az elefántcsonttoronyból, és babusgatás helyett felnőtt partnerként kell kezelni a nézőt. Az első lépés mindjárt az, hogy tisztázunk egy félreértést: ilyen, hogy "nézőbarát" nem létezik. Az alkotó nem barátja a befogadónak, mint ahogy ez utóbbi sem akar feltétlenül együtt sörözni a platánok alatt az előbbivel. A színház, amenniyben művészet a körülöttünk szétáradó és a bennünk megbúvó valóságra reflektál, tehát nem gazsulál, hanem közöl. Ehhez szükségtelen az az illúzió, hogy a színház akkor szereti a közönségét, ha kiszolgálja azt. Az értelmes, felelős hozzáállás csak az lehet, ha nézőinkkel kommunikálni akarunk, de nem azért, hogy szeressenek, hanem, hogy megértsenek minket. Számunkra a szolgálat az emberi értékek és értéktelenségek felmutatását jelenti, és nem olcsó ajándék-osztogatást, mint mikor azért adunk gyerekeinknek csokit, mert szeretik. A gesztus tőlünk kell, hogy induljon, és a nézőben kell testet öltsön. Ehhez azonban az ő közreműködése is szükségeltetik, ami kizárja a feltétlen odaadást. Többek között ez az, ami a színházat a popzenétől alapvetően megkülönbözteti. Egy színházi előadásért nem érdemes rajongani, mert nem egy életérzést fogalmaz meg, hanem - jó esetben - olyan impulzusokat bocsát ki magából, melyek reflexióra ingerelnek. A néző gondolkodó ember, akárcsak a színpadon megjelenő színész. A kettejük közötti szellemi interakció létrejötte mindannyiunk közös felelőssége: a színházcsinálóké éppúgy, mint a nézőtéren üldögélőké (avagy álldogálóké).
Ha azonban a kommunikációs igény csak a művészeket jellemzi, óhatatlanul magukra maradnak egy légüres térben, amelyből kilúgozódik minden szakralitás. Magyarországon a színházaknak (társulatokat, nem épületeket értve ezalatt), és különösen a fiatal alkotóknak elemi érdeke, hogy szándékaik dekódolását elősegítsék. Nekünk ma egyszerre kell képesnek lennünk alkotni, és egyben reflektálni saját alkotásainkra.
Ehhez ugyanis semmilyen segítséget nem kapunk.
A kritikus, még ha szeret is egy előadást, kellő alaposság vagy szakmai hozzáértés híján (vágyom tisztelni a kivételt), csak személyes, elemi érzeményeit képes papírra vetni. Kontextusba nem helyez, alkotói pályákat nem vizsgál, stilárisan nem differenciál, a múlttal nem von párhuzamot, és nem is ütköztet, a jövőben várható folyamatokról se intuitív megérzése, se már létező irányzatok konkrét tapasztalása útján való előrejelzése nincsen, nem dokumentál, s csak ritkán szórakoztat. Az utóbbi időben tapasztalható kulturpolitikai missziójuk következmények nélküli, vagyis hatástalan.
Színházesztéták tevékenységéről sajnos nem beszélhetünk, mert vagy nincsenek, vagy nem látszanak.
A rendezők, színészek (magad uram...) nem írnak tanulmányokat sem a színházi képzésről, sem létező vagy meghaladott trendekről, sem a színház jövőbeli szerepéről, sem szövegek elemzéséről, sem kortársaik előadásairól, sőt még saját műveikről sem.
Nem mindig volt ez így. Gondoljunk csak Latinovits Zoltánnak vagy Gábor Miklósnak a művész munkájáról, társadalommal szembeni felelősségéről, alapvető szakmai kérdésekről (verselemzés, darabolvasás), személyes tapasztalataikról, kudarcaikról, sikereikről szóló olvasmányos, közérthető (!) írásaira. Nem is beszélve az olyan tudatosan felépített és képviselt életpályáról, mint amilyen Nádasdy Kálmáné volt. Haláluk óta szívszorító az űr. Néhány nekrológon, bulvár-színészportrén, fesztiválbeszámolón vagy megkésett fordításon túl a mai színházi irodalom szánalmasan szegényes. Ennek tudatában bajos a magyar színházművészetet szakmailag megalapozottnak tekinteni. Ami önmagában természetesen elhanyagolható, belterjes probléma, de elkerülhetetlen következményei súlyosak lehetnek a színházi kultúránkra (általában a kultúrára) nézve.
Ha nincsenek szakmánkat leíró, közérthető, olvasmányos kiadványaink, konstruktív, alapos és dokumentált konferenciáink, amelyekbe - az internet kínálta lehetőséget kihasználva - nézőinket is bevonnánk, ha a színházépületet kacsalábon forgó kultúrpalotaként és nem köztérként, fórum helyszínként hasznosítjuk, akkor vagy az igény hiányzik belőlünk, vagy az elszánás, vagy a mondanivaló. Talán mindhárom egyszerre.
Akár így, akár úgy, ez az igénytelenség tanyát ver a fejekben, s ennek eredménye a színpadon és a nézőtéren nap, mint nap tapasztalható. (Igen kevés erőfeszítést is kimagasló teljesítményként ünnepel a közönség, időnként maga a szakma is.)
Szakmánk hanyatló ágba került, és ez minden színházban dolgozó közös felelőssége.
A félreértések elkerülése végett, nem kortünetről van szó, ahogy sokan ezt a kézenfekvő magyarázatot igyekeznek a felelősség ódiumát maguktól elhárítva az elégedetlenkedőkre erőszakolni, hanem egyszerű figyelmetlenségről, gyávaságról, lustaságról.
A színház a világ tükre. Egyetértek, színházunk éppúgy jelét adja a körülöttünk elhatalmasodó silányságnak, mint társadalmunk egésze. A szellemi tartalékok felélése folyik a jövő kárára.
Miután segítséget az ifjabb generáció mestereitől nem igen remélhet, hisz ők maguk hagyták idáig fajulni, vagy uram bocsá', ők maguk idézték elő a fent jellemzett helyzetet, önmagát kell hajánál fogva abból kiráncigálnia.
Meg kell újítani szakmánkat, vagy újra felfedeznünk azt.
Ebben az első lépés az lehet, ha megkülönböztetett figyelmet fordítunk azokra a nézőinkre, akik nem megkövesedett rutinból, hanem az elemi kíváncsiságtól vezérelve járnak színházba. Miután az elmúlt másfél évtizedben elengedtük a kezüket, nem csodálkozhatunk rajta, ha gyakran egy szót sem értenek abból, ahogy artikulálni próbáljuk gondolatainkat.
Gyakori tapasztalatom a közönségtalálkozókon, hogy a legbátrabbak sem merik őszintén vállalni véleményüket a látottakkal kapcsolatban, néha az is felmerül, egyáltalán színháznak minősült-e az, amit az imént végigszenvedtek.
A magyarázatra, öndefinícióra, stiláris és gondolati idegenvezetésre nem azért van szükség, mert a néző csökkent értelmi képességű, hanem mert hiányoznak a referenciái.
A hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek bátor, kísérleti vonulata nem került be a honi színházi kánonba. Ruszt József, Halász Péter, Bálint István, Fodor Tamás, Gaál Erzsébet, Paál István, Jeles András, Somogyi István színházi munkássága nélkül a mai színházi trendek értelmezhetetlenek. Pusztán, az egyébként elvitathatatlan érdemű, a szocializmus időszakában hivatalos kultúraként elfogadott, realista színjátszó hagyomány mára akadémikussá merevedett kódrendszere önmagában elégtelen a kortárs, európai kontextusból merítő, vagy azzal perlekedő színházi kísérletek kifejezési készletének megfejtéséhez. A teljesség igénye nélkül említett művészek azt az alkotói attitűdöt testesítették meg, amelyet az akkori társadalmi és hatalmi struktúra képtelen volt megemészteni. Ők nem kiszolgálni akartak a színházzal, hanem egy sajátos atmoszférát teremteni általa, melynek célja a befogadó kizökkentése hétköznapi állapotából és egy új valóságba való átlényegítése, mely éppen hogy a mindennapi életre való reflexiót erősíti. Ebben az eljárásban minden eszköz megengedhető, ami az alkotói szándékot segíti elő, akár a manipulációval való visszaélés is.
Később az "alternatív" fogalom megjelenésével hosszú időre konzerválódott az élő, interaktív színházi művészet (mely stiláris alkotóelemeit tekintve olykor közelebb áll a modern képzőművészethez, mint a Sztanyiszlavszkij által kifejlesztett realista színjátszás hagyományaihoz), és a rendszerváltás után is mainstreamként funkcionáló, küldetését tekintve igényes szórakoztatást nyújtó, ám a rejtett ellenállás fórumaként, vagy akár alkotói műhelyként már cseppet sem funkcionáló állami konszernek közötti feloldhatatlan ellentét.
A színház, amely a pillanat művészete, ma Magyarországon éppen egy letűnt kor konzerválására tesz kísérletet, és ebben sajnos nem a szakma belső megújulása, a fiatal alkotók lázadása vagy éppen a közönség sürgető igénye fogja megakadályozni, hanem egy szimpla gazdaságpolitikai racionalitás, hiszen csekély jövőbe látó képességgel is megjósolható: nem lesz elég a fedezet a folyamatosan duzzadó igényű, állami finanszírozású közintézmények büdzséjének még a szinten tartására sem.
Előreláthatólag tehát valami egészen egyedülálló, és józan ésszel felfoghatatlan jelenséggel néz szembe a magyar színházi kultúra: az fogja megváltani, ami a pusztulását idézi elő, vagyis a pénz.
A Krétakör Színház művészeti vezetőjeként, kihasználva helyzeti előnyünket, miszerint az állami finanszírozástól csak részben, de a szakma ancien régime-jétől tökéletesen függetlenek vagyunk, kísérletet teszek - a magam lehetőségeihez mérten - a kárenyhítésre. Nem akarom magam abban a színben feltűntetni, mintha én fedezném fel a spanyolviaszt, hiszen olyan szakmai fórumok, mint az Ellenfény, a Theatron, vagy a Színház című folyóirat tett már lépéseket a konstruktív szakmai kommunikáció meghonosítására. Csakhogy a szakma azon része, mely a nézővel való konkrét találkozásért felelős - színészek, rendezők, dramaturgok - még nem mutatták kellőképpen jelét elkötelezettségüknek, nem beszélve arról a sajnálatos tényről, hogy ezeket a sajtóorgánumokat a színházba járók csak jelentéktelen hányada olvassa. Szeretném, ha minél előbb megindulna valami változás, ami elemi érdeke generációmnak, s ennek jegyében közlöm a Mundruczó Kornéllal folytatott beszélgetésünk szerkesztett formáját. Ebben nem pusztán az általa rendezett A jég című előadás hátterét boncolgatja, hanem a színház egészéhez való hozzáállást, egy fajta alkotói attitűdöt, személyes véleményt is kifejez. A későbbiek során megpróbálom kiszélesíteni a kört. Más kollégáimat is felkeresném, és ha hajlandóak rá, belőlük is igyekezném kiszedni színházművészettel kapcsolatos véleményüket, a szakmai elkötelezettség és alaposság igényével. Talán ezeket a beszélgetéseket egymásba is folyathatjuk idővel, és megindulhatna egy értelmes párbeszéd, melyet a nézők hozzászólásaival, kérdéseivel, kritikai észrevételeivel is gazdagíthatunk. Ezzel elkerülhetetlenné válik az is, hogy mi, színházi alkotók, tollat ragadjunk, és szemérmetlenül a nyilvánosság elé tárjuk felismeréseinket (amennyiben vannak).
Vigyázat, ez nem provokáció!