Amióta a Krétakör megalakult 1995-ben, te és a társulatod folyamatos keresésben vagytok. Mindig is intenzív párbeszédet folytattál a magyar társadalom kortárs valóságával. Hogy látod és hogyan jellemeznéd a Krétakör múltjában és jelenében meglevő különböző állapotokat, folyamatos átalakulásokat, színházi és performansz-jellegű akciókat? A színházművészet számára nem lehetőség, hanem elemi kötelesség a társadalom aktuális állapotára való folyamatos reakció. Meg kell értenünk hol, mikor és milyen körülmények között élünk, mik azok a tapasztalatok, melyek reflexeinket kialakítják, az a vágy, amely a jövő felé hajt minket, vagy éppen félelem, amely lehetetlenné teszi a fejlődést. Én magamat vizsgálom, s ennek eredményeit, akármilyen jellegűek is legyenek, átszűröm a színház kifejezési formáin keresztül. A kollégáim, barátaim ugyanezt teszik, ezzel adva lehetőséget a nézőnek is az önmagával való szembesülésre. Ha a processzus eredménytelen, vagy a formát választottuk ki rosszul, vagy nem ástunk elég mélyre magunkban.

 

Munkáid a színház határait feszegetik, a színház társadalmi és politikai szerepére kérdeznek rá. Színészeid a színészet határait tolják ki, s te magad az előadó és néző viszonyában is új határokat keresel. Vegyük a mai valóságot például. A Büchner Woyzeckje nyomán készült W- Munkáscirkuszban vagy a FEKETEországban, e két egészen más formában feldolgozott műben a cél, úgy tűnt, azonos: a Woyzeck is azoknak az embereknek a történetét meséli el, akiknek nincs semmijük, a szegénység története ez. Nem érzek semmi különöset a színházi határkeresésünkben. A közönséggel való találkozásért minden lelkiismeretes alkotónak újra és újra meg kell küzdenie, s ehhez olyan matériát és eszközrendszert választ, mely saját habitusából, tehetségének természetéből következik. Woyzeck története a megalázottságé, melynek csak egyik, bár nem elhanyagolható eleme szociális helyzete. Szerelmének árulása sokkal súlyosabb probléma, mert sohasem az anyagtól, a másik embertől függünk érzelmileg, s éppen ezért biológiailag. Woyzeck nem öl, birtokba vesz. A FEKETEország sem a szociális állapotokról, és nem is a politikai élet kétségbeejtő silányságáról, hanem a ránk, magyarokra (általában a kommunizmusban szocializálódott generációkra) jellemző mentális állapotokról mesél. Arról, hogy ha az egyén szabadságához nem rendeljük az egyén felelősségét is, akkor az egyre kínosabbá váló ostobaságunkért, lustaságunkért és gyávaságunkért egymást fogjuk kalapáccsal pépesre lapítani harsány öntudatlanságunkban.

A színészek radikális és megrendítő utakat találtak e társadalmi és emberi állapot kifejezésére. Ez a kifejezésmód, ez a játékmód elképzelhetetlen volna egy egészen más próbafolyamat nélkül. Hogyan próbáltál? Meddig tartott a folyamat? Meddig tart általában a munkafolyamat? Az idő, mint tudjuk relatív. Éppen ezért nem is lényeges az alkotási folyamat szempontjából. Lehet remekművet alkotni egy nap alatt, és évekig rágni a haszontalant. Számomra az alkotótársak meggyőződése, elhivatottsága, ügycentrikussága az alapkérdés. Ha keresünk, találunk, ha várjuk, hogy valaki zsenit varázsoljon belőlünk, akkor jobb, ha feladjuk nyugdíj előtt. Az a színész, aki nem akar gondolkodni, akinek nincs világképe, aki nem közölni, hanem bohóckodni akar, az számomra nem létezik. Olyan, hogy bemutató nincs, csak egy pont, ahonnan a küzdelmeink nyilvánosak. A színház nem kész terméket hoz létre, hanem a pillanattal, a pillanatban próbál kommunikálni. A valódi művész számára nincs bukás, mert mindennek jelentése van. Olvasni és érteni kell a jelen időt.

 

A FEKETEország teljes mértékben saját alkotás, melyet a magyar vagy a világ valóságának hírekből raktatok össze. Felismertük a mindennapi jeleneteket, melyek körülvesznek minket. Olyan volt ez, mint a király új ruhája, kiderült, hogy meztelen. Ez az igazi valóság az EU-feltételek, a verseny és a gazdasági növekedés mögött. Ez a fekete valóság, mint Babits versében. Mindez nyilván a színészektől is éber figyelmet és megfigyelőképességet követel a valóság dolgait illetően. Mitől döntöttél úgy, hogy megcsinálod a darabot, mi volt a fordulópont?

Semmi különös nem történt. Mindannyiunk által ismert aktuális híreket vettünk elő, és szabadjára engedtük alkotói fantáziánkat. Sokkal kevesebb a politikai eszme mindebben, mint amennyinek tűnhet kívülről. Bár a létrejött előadást fontos állomásnak tartom műhelyünk történetében, létrehozásának körülményeivel nem vagyok maradéktalanul elégedett. Elsőrangú kísérlet volt, de a valódi politikai állásfoglaláshoz több elszántságra, meggyőződésre, szabadabb szellemre és alaposabb tájékozottságra van szükség.

Az eltérő munkamódszer abból fakad, hogy nincs saját teretek. Olyanok vagytok, mint Molière´s commedia dell´arte társulata. Harcoltok a függetlenségért. Mi ennek az ára? Hogy kezelnek titeket Magyarországon? Tegyük szívünkre a kezünket: hány ember él meg abból, hogy azt csinálja, amit szeret? Én így élhetek, s ha a kollégáim nem kényszerből teszik, amit tesznek, ők sem gondolhatnak mást. A stílusok közti vándorlásnak semmi köze a hontalansághoz. Amikor első rendezésemet bemutattam, akkor is tudtam, hogy nem a vég érdekel, csakis az út. A szellem számtalan formát ölthet, míg tartalma állandó. Mindig előre tekinteni és egyre többet érteni magamból. A közönség, pontosabban az egyes ember, pedig eldönti, hogy önbarkácsolásom hasznot hajt-e számára. Vannak, akiknek szüksége van erre a színházra, ezért létezik.

 

A Krétakör rendszeresen játszik külföldön, s te is rendszeresen rendezel Magyarország határain túl. Sok európai színházzal és fesztivállal van közeli kapcsolatod. Tavaly télen az Egyesült Államokban is vezettél műhelymunkát. Úgy tűnik, ez esetben az alapvetően helyi gondolat nagyon jól átjön globálisan. Jobban értenek és értékelnek Magyarországon kívül? Van, ahol gazdagabb a közönség referencia tartománya, stilárisan és gondolati szinten is árnyaltabban elemez, van, ahol az előadások valamelyik eleme lelkesebb, értőbb fogadtatásra talál, mint itthon, de sehol máshol nem nézhetünk egymás szemébe azzal a tudattal, hogy a gyökereink elválaszthatatlanul összekötnek minket, mint Magyarországon. A Föld ma már tényleg gömbölyű, de az ember a síkon él, s ahol világra jön - akár elfogadja, akár küzd ellene -, oda kötik gyökerei.

 

Lehetetlen úgy beszélni a Krétakörről, hogy ne beszélnénk a színészekről. Ezeknek a színészeknek a kifejezési formái alapvetően különböznek a hagyományos színészi eszközöktől. Mintha mindenre képesek volnának: kiváló zenélni, érzelmeiket feltárni és teljes jelenlétükben odaadni magukat a közönségnek – nincsenek határok. Néha nem is színészetnek nevezném, hiszen a színészet valami mesterségesre is utalhat, valami hamisra. Vagy a sztanyiszlavszkiji realizmusra. Milyen hátterük van ezeknek a színészeknek? Talán a saját emberségük és szakmai elkötelezettségük a háttér. De én semmiképp nem vagyok magunkkal, magammal annyira elégedett, mint amilyen lelkes és melegszívű a te értékelésed, amit egyébként őszintén köszönök.

 

Mit jelent neked ma a színészet? Mit vársz el egy színésztől? Hogy vállalják a konfrontációt. Közöljenek, s ne tetszelegjenek. Mert szeretetet kicsikarni mindig könnyebb, mint gondolkodni és gondolkodásra késztetni.

Az előadó határairól beszélve felmerül a közönséggel való kapcsolat. Az Előtte-utánában a közönség arra kényszerült, hogy önmagát nézze egy hatalmas, torz tükörben, mely a színpadon állt. Azt kellett tennünk, amitől a darab egyik figurája annyira félt: szembenézni magunkkal, látni magunkat. Teljes fényben. A színészek pedig közöttünk ültek. Volt, aki ezt nagy provokációnak vette, csaknem sértésnek. Ez megint valami egészen más volt. Miért csináltad? Az ember számára önmaga a legnagyobb kihívás. Elfogadni és megérteni magunkat. Erőt akartam adni, de félreértést szült a munkám. Sokat tanultam belőle, mert a módszernek voltak hiányosságai. Pontosabban kell fogalmazni, és tudomásul kell venni, hogy a kontextus néha elsöpri a koncepciót. A legjobb szándék is hatástalan, ha az alkotó felkészületlen.

 

És aztán itt van a Siráj – máshogy írva. Visszatérsz a klasszikusok klasszikusához, leásol Csehov emberi lényeibe, meztelenül, mindenfajta színházi maskara nélkül állnak ott. Miért ezt a klasszikust választottad? Mert arról üzen, ami számomra a legfontosabb. Nem várhatom el, hogy szeressenek, ha én magam képtelen vagyok a szeretetre.

 

A Hamletnek Franciaországban lesz a premierje. Úgy hallom, ebben sincs jelmez, díszlet vagy fény, csak a három színész - Gyabronka József, Nagy Zsolt és Rába Roland. Mi a célod ezzel a fajta színházi minimalizmussal vagy visszafogott egyszerűséggel? Mit jelent neked a Hamlet és mit jelent színészeidnek? Miről szól? Az emberről. A határtalan fantáziáról, melyet szűk keretek közé szorít a tény, hogy egymással kell élnünk, s egyéni céljaink gyakran kioltják egymást. A művészről, aki nem hisz a küldetésében, mert nincs visszaigazolás. A szerelmesről, aki úgy érzi, megcsalják, mert nem képes a világot más szemével látni. A bölcsességről, melyet csak akkor érünk el, ha elfogadjuk: részei vagyunk az egésznek. A gőgről, s az alázatról. S még annyi minden másról, melyek akkora közhelyek, hogy le sem merem írni őket.

 

Mindig hangsúlyozod azt a tényt, hogy nincs felismerhető stílusod, nem egyetlen formában gondolkodsz. Nem akarod, hogy Schilling Árpád kézjegyét felismerjék, vagy keressék az emberek. Mindenféle darabot rendeztél már, adaptációt is és közösen is hoztatok létre előadásszöveget. Gondolod, hogy manapság újra kell értelmezni a rendezőt? Mit jelent ma rendezőnek lenni a világban és a társadalomban? A bölcselkedés után valami, ami kézzelfoghatóbb. A rendező az az ember, aki csak mások által valósíthatja meg álmait, ezért közösség nélkül életképtelen. Közösségét mobilizálva állít példát más közösségek elé, s ha megbukik, kudarcával üzen.

 

Hogyan változtak a színházcsinálás körülményei és a közönséggel való kommunikáció az elmúlt majdnem 12 évben? A körülmények változtak, a színház pozícionálása azonban alig. Az most számunkra, színházi emberek számára talán a legnagyobb kihívás, hogy megtaláljuk helyünket a társadalomban. Rá kell jönnünk, hogyan lehetünk hasznára nézőinknek. Azzal, ha kiszolgáljuk, vagy azzal, ha vezetjük őket.

 

Neked és a Krétakörnek úgy tűnik, fontos a párbeszéd különböző külföldi rendezőkkel is. Kristian Smeds is dolgozott a társulattal, vagy most legutóbb Andrei Serban. Hogyan termékenyíti meg ez a fajta munka a tiedet? Ez a fajta nyitottság erkölcsi állásfoglalás is?

Tiszteletem jele, ha valakit meginvitálok a körbe. Olyan alkotók, akiknek a munkája, művészi, etikai kiállása erőt ad, gyönyörködtet, akiktől tanulok, s akik nyitottak a találkozásra. Nem kell mindenevőnek lenni, de ami ízlik, azt érdemes többször is a szánkhoz venni.

Mit jelent ma magyarnak lenni, a te nemzedéked számára? Vagy egy művésznek? Kívülállóként én szomorúságot, depressziót és szégyent tapasztalok a te nemzedékedben a jelen politikai valóság miatt. Kopnak az illúziók? Te is így érzed? Én született optimista vagyok egy pesszimista álarcában. Ha gond van, dolog is van, s aki aktív a tettben és a gondolkodásban, az örül, ha hasznossá teheti magát. Magyarország elmaradott mind politikai kultúrájában, mind a társadalom önismerete terén. A polgári gondolkodás nem verhetett mély gyökereket, a proletáriátus pedig bevette a maszlagot, és a percnyi jólétért kompromittálta magát. Anyagiasak vagyunk, s ezért szellemi javainkkal rosszul bánunk. Értékünk a nyelv, s az abba kódolt szabadság, alkalmazkodó képesség, sajátos logika. Panaszország vagyunk, de micsoda gyönyörűség rejlik e panaszkodásban. Pacsirta hangján énekel a veréb, bennünk ezt kell szeretni.