Aki még nem látta, és teheti, még utoljára megnézheti november 19-én!

"Egy fiatalember érkezik a városba, s lakást bérel magának egy kissé különös házaspártól. Ő azt hitte, üres lakást, de hamarosan megtapasztalja, mekkorát tévedett. Az üresnek hitt teret egy szempillantás alatt ellepik a legkülönösebb, gyanúsan ember formájú szellemek, kik mind azt állítják, ők itt laknak. Lassan teljesen elszabadul a pokol és hősünkön az sem segít, hogy a Tulaj-Oberon (Tilo remeklése) puszta jelenlététől is vacogó, lenyalt-hajú kishivatalnok Puckját (Annamari egyik nagyszerű alakítása) rettenetesen leteremti, amiért tévedésből nem annak az életét fordította fel fenekestül, akinek kellett volna. Mindettől szegény fiatalembernek nem jön rendbe az élete, sőt hamarosan egy kissé elbaltázott műtét nyomán az asztalról a földre pottyant fél agya helyett egy leleményes asszisztens szamárfejet illeszt nyakára - s így szeret bele a szépséges Titánia (Gryllus Dorka).

Természetesen szó sincs kerek történetről. Eleven humorral, bravúros jelenetekkel és persze sok-sok, a szereplők énekelte, játszotta zenével a Braziltól a hordódob-kóruson át egy a capella Dominus rexig kifáradhatatlan energiával játszik a színpadon egy még szemmel láthatólag csak nemrég összehangolódott, ám a közös nyelvet már igen jól beszélő, nem pusztán fiatalokból álló csapat. Ahogy egy helyi néző mondta "rég látott ilyen üdítő előadást".

"Mikor volt ilyen utoljára a Deutsches Theater Kammerspiele-ben? Egy ennyire beindult, vad este, amely (szinte) semmi értelmetlenségtől nem riad vissza? Egy olyan színház, amely minden lehetséges és lehetetlen játékformát összekuszál, hangos, bolond és csodálatosan idétlen? Mialatt a ház nagy színpadán a nagy, komoly témákat komolyan és szigorúan tálalják fel a hermeneutikus szabad értelmezésnek, ez a rendezés gátlástalanul turkál a színházi trükkök csodazsákjában, hogy kiűzze minden nagyságból a hamis komolyságot.

Pedig nem kevesebbről van szó, mint az élet értelméről. És a színházéról. A fiatal magyar szerzőpáros, Bodó Viktor és Vinnai András írta Pizzicato című darab a patafizika kifürkészhetetlen törvényeinek engedelmeskedik. A patafizika az az, egykor Alfred Jarry által kitalált poétikus tudomány, amely azzal foglalkozik, ami nincs, de mégis létezik. Például szamárfejű emberekkel. (…) Minden jelenet kérdésessé teszi az előző értelmét, minden filmes és színházi idézet cáfolja a következőt. Az őrület birodalma, metafizikus bolondságokban megmerítve.

Aki azt akarja, hogy a színpadon megmagyarázzák neki a világot, az itt éppolyan biztosan csalódni fog, mint aki azt akarja, hogy ábrázolják. Az előadás semmit sem ábrázol, hanem elképzel valamit: álmot, víziót, félelmet - és egy zabolátlan színházat, amely az értelmét a végtelen értelmetlenségből nyeri. (…)