FEKETEország. Hamlet. Merj gondolkodni. Kényes téma. Menza. Álruha. Ez munka, ingyen. Monológ.

A FEKETEország

A FEKETEország dvd dokumentációs szándékkal indult. Az a mód, ahogy a tévés szakemberek a színházi felvételeket készítik egyrészt nem korszerű, másrészt nem közvetít semmit az adott előadás üzenetéből. Különös dolog ez, hiszen a színházat eleve értelmetlen mozgóképen dokumentálni, amiből automatikusan következik, hogy a múltba vesznek közös ügyek, közös alkotások, s ez bizony komoly fájdalommal jár.

Mindemellett rendszeresen látok a Mezzo-n és az Arte-n olyan színházi és tánc felvételeket, amelyek lenyűgöznek. Tehát meg lehet találni azt a formát, mely segítségével az eredeti alkotás sík felületen keresztül is háromdimenziós marad. Ezek a feldolgozások időnként kiszakítják az előadásokat eredeti környezetükből, külső helyszínen forognak, átalakítják a jeleneteket, felgyorsítják a tempót, tudomásul veszik a televíziózás szabályait.

Kell valami különleges apropó ahhoz, hogy rögzítsünk egy előadást. Inkább játsszuk száz évig, de csak azért, hogy többen láthassák nem érdemes tönkretenni sajátos atmoszféráját. A FEKETEország kezdte elveszíteni aktualitását, miután megszűntek a referenciapontok az egyes hírek, jelenségek hátteréből, ezért vettük le a műsorról. Külföldön minden gond nélkül tovább játszhatjuk, mert bár a társadalmi jelenségek gyakran hasonlóak, a konkrét szituációk eltérőek. Egyszerre látják általános problémákra való reflexiónak, s kemény önvizsgálatnak. Műalkotásként, s nem aktuál-kabaréként értelmezik. De elsősorban mégiscsak egy kordokumentumról beszélünk a 2000-es évek elejéről: hogyan látta egy szellemi műhely ezt az országot, társadalmat, illetve hogyan tükrözte azt vissza. Ezért döntöttünk végül is a rögzítés mellett.

Tehát nem az volt az elsődleges cél, hogy filmet készítsünk, hanem, hogy dokumentáljunk. Erdély Mátyással, az operatőrrel, az volt a feladatunk, hogy megtaláljuk az adekvát formát. A filmes eszközök beszerzését és a professzionális gyártási folyamatot a Laokoon film tette lehetővé: Rajna Gábor és Sipos Gábor, akik főleg reklámokkal foglalkoznak, de az utóbbi időben több szerzői filmmel is felhívták magukra a szakma figyelmét. A Filmszemlén való megjelenés nem szerepelt a terveink között. Egy dvd-t akartunk készíteni a színházi munkáról, a gondolkodásunk folyamatáról, kiegészítve az előadás alapjául szolgáló hírek háttéranyagaival. A Laokoonosok ötlete volt a Szemlén való részvétel. A kísérleti film kategóriában szerettem volna elindítani, de ott - úgy emlékszem, - voltak olyan formai megkötések, melyeknek nem tudtunk megfelelni. Ezért került végül is az információs blokkba. Bár elsősorban reklámértéke volt a vetítésnek, számítottam rá, hogy lesznek, akik félreértik, s olyan visszajelzéseket is kapunk, mintha a Krétakör és természetesen én magam, próbálnánk betuszakolni magunkat a filmes köztudatba. Sokat gondolkoztuk azon, hogy a dvd-n milyen műfaji megjelelölés szerepeljen, végül az alternatív színházfilm-DVD, mellett döntöttünk: alternatív színház, színház film, alternatív film - játék a szavakkal, hogy elkerüljük a csapdát. Mint üzlet értelmezhetetlen ez a vállalkozás hisz nincs annyi mennyiségű vásárló, aki megtérítené a költségeinket.

A filmes (ha úgy tetszik televíziós) megközelítés még jobban elidegenítette, még „hidegebbé” tette az előadást, amely megegyezett az eredeti színházrendezői szándékommal. Perverz játék ez a saját kétségbeejtő és visszataszító létezésünkkel. Bizonyos pillanatok jobban működtek, mint az előadásban. Lehetséges, hogy úgy juthatunk közelebb saját nyomorúságunkhoz, ha minél távolabbról szemléljük azt.

Sokáig kutattam a filmhez fűződő kapcsolatomat, hogy hogyan tudnék én ebben a műfajban letenni valamit az asztalra, de aztán rájöttem, hogy mennyivel többre képes a színház. Én az interakciót, a közvetlen visszacsatolást keresem, élvezem, hogy minden élő, hogy minden a szemem láttára születik vagy pusztul el, szeretem látni a nézők tekintetét, kihívásnak tartom a változás állandóságát, hogy soha ne ismételjük magunkat, hogy vállaljuk a kockázatot, kíséreljük meg a lehetetlent – létrehozni a valóságot az illúzió álarcában -, s bukjunk ott rögtön az alkotás pillanatában, ha alkalmatlanok vagyunk. Én csak most kezdem megsejdíteni, hogy valójában a színház mire képes. A színház annyi ember játéka, ahányan kitöltik a szakrális teret, s ez a játék majdnem mindennél nagyobb élvezetet okoz, ráadásul jobban is értek hozzá. A film elsősorban az operatőr-rendező magánügye. Félek, hogy a filmben is mindig a színházat keresném, hiszen meggyőződésem, hogy újra elérkezett a színház ideje.

A videó-installáció még lehet érdekes számomra. A mozgóképet színházi akcióval vegyíteni, vagy azzá tenni. Ezzel kapcsolatban volt már egy komolyabb kísérletünk Taliándörögdön (a Művészetek Völgye keretében) A csillagász álma című színházi akcióval, ahol videó-installációszerűen használtunk mozgóképeket, melyeket a színészek forgattak a környező falvakban.

Nagyon érdekes, hogy éppen most Mudruczó Kornélt is ez az átmenet érdekli, hogyan tudja összekötni ezt a két egymásból következő műfajt. Lars von Trier is színházfilmet csinált (Dogville), kitolta a határokat amennyire csak tudta. Azt gondolom, ha már idáig eljutottunk, akár tovább is léphetünk.

A film rögzíti, s ezáltal megöli a pillanatot, paradox módon így érve el, hogy örökéletű legyen. A színház a pillanat megélésének művészete, az örökkévalóság számára elérhetetlen..

Helsingör

Mindig is Hamlet történeteket meséltem: magányos hős, aki úgy definiálja magát a világban, hogy makacsul harcol ellene, s akinek az anyjához és ebből adódóan a nőkhöz fűződő viszonya konfliktusokkal teli. Küldetéstudata van, melyet gyakran ő maga sem hisz el: skizofrén magánya kívülről hol baromságnak, hol zsenialitásnak tűnik.

A Hamletet először Bécsben rendeztem meg három szereplővel, ahol az általam kitalált struktúrát teszteltem, aztán dolgoztam két különböző iskolában is az anyaggal: a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen, illetve a párizsi Conservatoire-ban.

A háromszereplős megoldás kiötlését nyilvánvalóan elősegítette Spiró György, aki a shakespeari szerepösszevonásokról tartott kurzust még a főiskolán. Ez ugyanakkor evidencia azok számára, akik a diákszínjátszásból és alternatív körökből érkeznek, hiszen ott mindennaposak a társulat szűkös létszáma miatt bekövetkező karakter összevonások.

A legtöbb jelentben legföljebb három szereplő között alakul ki drámai szituáció, ez volna a praktikus, s íme a filozófiai magyarázat: a lélek-, a szellem- és a szív hármas egysége.

Nem diákoknak rendeztem előadást, hanem magamnak, amit elsősorban diákoknak adunk elő iskolákban. Friss levegőre vágytam, kitörni az ismerős közegemből, mert úgy éreztem, kezd rámzáródni saját világom, kiszámíthatóvá válik szinte minden pillanat. Ez egyben egy esztétikai fejlődés következő állomása is. Eleinte díszletekben játszottuk előadásainkat. Aztán olyan helyszíneket kerestünk, amelyek atmoszférája illeszkedik a darabhoz. Most érkeztünk el a harmadik fázishoz, amikor már sem a díszlet, sem a speciális helyszín nem játszik szerepet az alkotási folyamatban. A színház, amennyiben üzenete világos, bármilyen teret képes átalakítani a maga képére. S ebben partnerként kezeli nézőit is, akiket játszótársának tekint.

A másik szempont, mely az iskolák felé terelt a tizen-, huszonévesek gondolkodásmódjának, véleményalkotásának, érdeklődési területének kutatása volt. Nem szeretnék lemaradni arról a vonatról, amit már ők vezetnek. Sokkal nyíltabban, kritikusabban (bizonyos esetekben tájékozottabban) léteznek, mint szüleik, akiknek ugyan több az élettapasztalata, a megszerzett tudása, de mindenféle frusztrációk miatt már nem képesek a véleménynyilvánításra és a közös játékra. A fiatalok többsége még élvezi a kísérletezést, az idősebbek gyakran csak elviselik, A magyar társadalomról általában elmondható, hogy nem túlzottan kommunikatív. Ebből adódóan nem is alakult ki nálunk az értelmes vita kultúrája. Nálunk, ha nem tetszik valami, inkább üt az ember vagy magában morog, beszélgetni, következtetni, s azután cselekedni csak kevesek képesek. Ezért szeretem ezt a játékot, mert itt közösen gondolkodhatunk. A felismerés nem pusztán szellemi, hanem biológiai folyamat, és boldogító érzés jelen lenni, amikor testet ölt. Már készen állnak az elemek, és egyszer csak váratlanul összeáll a kép. Ahogy Einstein mondja: nem fedeztem fel semmit, csak összeraktam, amit találtam. Nincs tanár-diák, vagy felnőtt-gyerek viszony, egyenrangú emberek közössége van. Kiderült számomra, hogy nem azért nem vitázunk, kommunikálunk, mert nincs rá szükségünk, hanem mert félünk tőle, és mikor ezt a félelmet a bizalom légköre eloszlatja, akkor megszólal bennünk a szabad ember, aki szabadságát azzal teszi teljessé, hogy a gondolatait megmutatja másoknak. Ezt tanítja nekünk ez a kísérlet. Persze így is van, aki unatkozik, vagy akit nem érdekel az előadásunk, de ahogy Shakespeare is mondja egy értőnek a véleménye néha többet jelent ezer másokénál.

Képzeljük el azt a helyzetet, hogy egy kisebb mértékű obszcenitás kontextusba helyezve, kibontva és utána kibeszélve, körüljárva, megjelenhet egy osztályteremben. Olyan tabukat döntögetünk, amelyekkel kapcsolatban leginkább az a kérdés, hogyan létezhetnek még harminc évvel a "love and peace" kulturális forradalma után. Miért okozhatnak problémát tanárnak és diáknak egyaránt, miközben tudjuk, hogy ezek a kimondatlan frusztrációink érdekelnek (ingerelnek) minket leginkább. Ha komolyan vesznek minket a tanárok, lehetőséget látva a kísérletben, akkor sokat segíthetünk egymásnak. Felemelő élmény, amikor maguk a tanárok nyílnak meg, kedvet kapva tőlünk még nagyobb élvezettel vetve bele magukat munkájukba. Nehéz a mai körülmények között emelt fejjel, pláne jó kedvvel tanítani, de akiknek sikerül, azok a legnemesebb emberi tevékenységek egyikét gyakorolhatják.

Mindig beletenyerelek valami kényes témába. Hogy aztán abban a pózban tetszeleghessek, mintha tudnám a tutit.

Elképesztő az a gondolkozás, hogy diákjaink szellemi épülését meggátolhatná, nem csak hogy ez az előadás, hanem egyáltalán bármi! Tényleg azt hisszük, hogy hermetikusan elzárt terekben élnek a tizenévesek? Gyakorlatilag, ha felmegyünk az internetre, fél perc keresgélés után már meg is érkeztünk a pokolba.

Mindenkinek meg van a saját, külön bejáratú ideológiája. De az, hogy konkrétan elhangozhat, miszerint a Szabad ötletek jegyzékét be kellene tiltani, mégiscsak hajmeresztő. Azt a szöveget, ami éppen csak, hogy kiszabadult börtönéből. Milyen komoly teljesítmény volna végre szembenézni azzal, hogy minden városban van egy József Attila utca, és bizony ez a József Attila írta a Szabad ötletek jegyzékét is. Mikor Párizsban játszottuk a W-munkáscirkuszt – melyben részletek hangzottak el az inkriminált szöveggyűjteményből -, az előadás után a nézők azt kérdezték, ugyan ki markolta ki ezeket a gondolatok magából. És akkor egy gimnázium tanára azt mondhatja: József Attila Szabad ötletek jegyzéke nem művészet, hanem egy beteg ember perverz őrülete papírra vetve, amit nem is azért írt, hogy kiadják, hanem hogy levezesse a feszültségét. Egyébként ezért is van ott a hamlet.ws-ben a Szabadötletek jegyzékéből az a mondat, amit bizony a József Attila utca írt „Ez munka. Ingyen”. Ha ő így gondolta, mi miért vonnánk kétségbe?

Másik kedvencem, mikor ugyanez vallási alapon történik. Egy egyházi iskolában arról egyeztetnek, mikor nézzék át a szövegkönyvet, az előadást, hogy aztán egy bizottság eldönthesse, mehet vagy sem.

Akárhogy is, részünkről ez egy felajánlás: ingyen játszunk, ha nem kell, akkor nem megyünk.

Egyébként semmi újat nem találtunk ki, hiszen Ruszt József és a Független Színpad színészei már megtették mindezt jóval korábban.

Eddig olyan helyeken jártunk, ahol a tanárok és a diákok is színházba járók, voltak már több Krétakör előadáson is. Szeretnék olyan helyekre is eljutni, ahol a színház nem tartozik az alapvető kulturális javak közé. Ehhez viszont elsősorban nekünk alkotóknak kellene bátrabbnak, elszántabbnak lennünk, hogy merjünk igazából és alázattal közölni, merjünk kérdezni, és merjük vállalni, ha ismeretlen közegben egyáltalán nem járunk sikerrel.

"Menza"

Én ritkán voltam annyira boldog, mint ezekben az iskolákban (menzán, tornateremben, díszteremben, fizikaelőadóban). Az vagy, amit adsz és semmi több. Végre látom, hogy van értelme annak, hogy élek, ennek visszaigazolásánál többet nem kaphat egy ember. A szülő egész életében arra vár, hogy a gyereke megköszönje, hogy megcsinálták, és fordítva. Mindenki várja, hogy történjen valami. Ami egy hagyományos színházi közegben sajnos nagyon ritkán adott. Ez okozza idővel a félelmet a nézőtől, s ennek ellensúlyozására a gőgös viselkedést. Ezért oltjuk le a lámpát a nézőtéren, hogy ne is lássuk őket, elbújjunk a saját világunkba, és nézzünk ostobán egy közönségtalálkozón, mert nincsenek kérdéseink azokhoz, akikért dolgozunk. Nem merünk kérdést intézni a nézőhöz, aki ebből adódóan nem meri elmondani a véleményét. Így honnan a büdös nyavalyából tudjuk meg, mit és hogyan játszunk nekik?

Tiszta, világos tornaterem. Ülünk egymással szemben, és tizenéves emberek parázs vitában arról, hogy létezik-e olyan bosszú, ami felment minket az erkölcsi törvények alól. Én csak ülök és hallgatom, próbálom megérteni a szempontjaikat.

Nagyon szépet mondott Varga Kriszta - az a tanárnő, aki minden iskolába elkísér minket:, a tanár nem létrehozza a pillanatot, hanem lehetőséget teremt rá, hogy megtörténjen. Ilyesmi lehet az emberi kommunikáció is: én lehetőséget teremtek a gondolataid számára azáltal, hogy elmondom a sajátjaimat.

Körbe

Ezt az életjátékot úgy játsszák, hogy a születésünk után nem az a cél, mennyit tudunk még megtanulni, hanem hogy minél kevesebbet felejtsünk el abból, amit már tudunk. Egész életünk alatt nem melózunk annyit, mint az első kilenc hónapban. Az a pillanat lehet érdekes, amikor ráébredünk arra, hogy a saját életünk iránt csakis mi magunk vállalhatjuk a felelősséget. Ebben a paternalista társadalomban ez meglehetősen későn következik be.

Addig meg úgy néz ki a képlet, hogy majd apu megmondja, és amikor apu megmondja, akkor majd jól gyűlölni fogom aput, de amikor meg nem mondja, akkor meg ott állok, és nem tudom, hogy mi van.

Ha a színház nem figyel oda a nézőre, majd nem fognak elmenni a színházba, és mi játszhatunk az üres nézőtérnek. Ez nyugaton már megtörtént. Vagy profi musical, vagy kísérletező művészet. Az átmenet vegetál. Találkoztam nézőkkel, akiknek igenis fontos a színház, de idézem őket: "leszarnak minket, azért van csak szükségük ránk, hogy tapsoljunk nekik, és mi fizetjük a maszturbációjukat a színpadon."

Ezért kérem mindenkitől, hogy legyetek nagyon kemények: ha kell a színház, akkor követeljétek azt, amire szükségetek van, de ne költsétek a pénzeteket szarra, inkább buktassátok meg, ugyanis akinek nem élet-halál a színház, annak tényleg elég a tévé is.

Az egyik előadás utáni beszélgetésen szóba került, hogy bizony szoktunk rontani. Rögtön jött a kérdés, hogy mi volt ma, ami nem működött. Körbe néztem a színészeken, engedélyt kértem tőlük némán, hogy elmondhassam, s miután megkaptam az engedélyt kibontottam az egyik problémás szakaszt. Ha az orvos el tudja magyarázni, mit miért tesz, úgy, hogy én is megértsem, akkor nekem is el kell tudnom mesélni, nálunk mi hogyan működik. Meg kell tanulnunk a játékszabályokat, hogy eredményes legyen az együttműködésünk. Vajon azért játszunk, hogy szeressenek, vagy azért, hogy közöljünk?

Társulatunk történetében most érkezett el a kérdések ideje. Én problémagyártó ember vagyok, nem várom meg azt a pillanatot, amikor valami elromlik, hanem én magam rontom el, hogy aztán megjavíthassam. Ha minden jól megy, akkor kigyúlnak az izzók, és még jobb színházat fogunk csinálni. A nagy játék az, amikor a színész lemond az álruháról, és felvállalja mindazt, ami ő. A vágyott pillanat megszületik, ha felfogja ennek a kihívásnak a tétjét, hiszen önmagunknak lenni mások előtt, kiváltságos állapot. Ez a legnagyobb jutalom: nemcsak a múlton rágódhatunk, és vágyhatnak a jövőre, de kitölthetjük önmagukat megállítván az időt, esküdt ellenségünket. Ha ez megtörténik, akkor majd elkezdjük bikázni az agyatokat és igazi frissesség árad szét a térben, s nemcsak ez a fájdalmas unalom. Egyszer csak elkezdtek majd igazi embereket látni.

Az egész monologizálás alatt az járt a fejemben, hogy mindez természetesen közhely. De az is lehet, hogy most ennek van szezonja. Újra ki kell mondani alapigazságokat, mert bár azt hisszük ismerjük, nem éljük meg őket.

Hihetetlen, hogy egy olyan országban, aminek ilyen gazdag a szólásmondás (tapasztalati bölcsesség) kultúrája, ennyire ki legyünk szolgáltatva saját hülyeségünknek.