Na, szóval az történt, hogy nemrég, hajnalban géppisztollyal belelőttek a rendőrség központi épületébe. Itt tartunk most.
Itt tartunk most, 2007 márciusának elején, egy kellemesen enyhe, havazás és kemény fagyok nélküli tél vége felé, tizenhét évvel a rendszerváltás után, amit egyébként a hivatalos kommüniké ritka finom cizellálással egy ideje már csak rendszerváltozásként emleget. Értjük, ugye? Változás történt, de váltás nem. Pedig tudjuk, a szaros alsót váltani kell, nem változtatni. Vagy, ahogy drága Hofink fogalmazott: ha a kupleráj nem működik, nem a bútorokat kell lecserélni, hanem a kurvákat.
Na, de vissza. Szóval mindenre elszánt és kíméletet nem ismerő tettesek golyósorozatot röpítettek a rendőri karhatalom fellegvárának vas-beton-üveg testébe. Ezt a dolgot úgy elsőre akár röhejesnek is tarthatnánk. Mert, azért gondoljunk már bele: egy géppisztollyal jól belelőni egy bazi nagy házba, aztán elfutni, már mégiscsak, de nem tök stupid dolog? De azért inkább ne bagatellizáljuk ezt a dolgot. Mert tényleg: itt lőttek. Igazi fegyverből, igazi golyókat. Persze, volt már ilyen kis hazánk legújabb kori történetében, nem is egyszer, bandaháborúk, leszámolások, miegymás, bomba is robbant már, emlékszünk, meg kézigránát, hát mi ez a pár golyó még pluszba. De azért tudjuk, ugye, hogy ez most más? Hogy ez most nem pár köztörvényes utcán lerendezett magánügye. Hogy ez most rólunk is szól, mindannyinkról, ha akarjuk, ha nem. A társadalmunk nyugalmáért és biztonságáért felelős szervet érte itt támadás. Ami azt jelenti, hogy magát a társadalmunk nyugalmát és biztonságát érte itt támadás. Tehát valakiknek ez a mi társadalmunk így, jelen formájában nem elfogadható. Szét akarják bomlasztani, verni, ütni, lőni, és a helyére a saját elképzeléseiknek megfelelő társadalmat bevezetni. Nem most kezdődött ez. Tudjuk jól. 2006 októberében kezdődött. Mert nyugodt szívvel megkockáztathatjuk, ezek mögött a dolgok mögött ugyanazok az emberek és ugyanazok a szándékok lapulnak. Ez folyik itt 2006 októbere óta. Törnek-zúznak, TV-székházat gyújtanak, kirakatokat aprítanak, a Kossuth téren bokorba hugyoznak, és kitapossák a parlament előtt a füvet. Rombolnak. Rombolják a társadalmunk eddig létrehozott értékeit.
És most meg ez. Ez a rendőrségközpontba-lövés. Az eddigi, utcai zavargásokhoz képest itt már lényeges előrelépést figyelhetünk meg. Ebben a tettben már gondolat is volt. Nyílt, szimbolikus kivégzés volt ez, mely minden embert megszólít fenyegetőlég, akárcsak az iszlám szélsőségesek videón megörökített, s az Interneten szerteröpített tarkólövései-lefejezései. Az üzenet mindkét esetben egyértelmű: erősek vagyunk. Innentől pedig kezdjen ezzel az infóval mindenki azt, amit akar: örüljön, vagy féljen. Honfitársaink csak annyiban különböznek iszlám kollegáiktól, hogy nem élő embereken, hanem egy közönséges irodaépületen gyakorolták az elrettentést. Na jó, tárhatják szét karjukat honfitársaink zavartan, hát a muszlinok ennyivel előbbre vannak.
Egyébként meg, tényleg, hát mi a frász folyik itt?!
A dolog komolytalan és komoly egyben.
Komolytalan, mert buzgóvérű honfitársainknak semmiféle komoly ideológiai céljuk nincs. Amit el akarnak érni, az a következő: menjetek ti, és jöjjünk mi. Slussz. Fényes bizonyítéka ennek az, hogy - ellentétben a némileg vaskosabb ideológiával megáldott iszlám kollegáikkal - egyáltalán nem akarnak embert ölni. Eszükbe sem jut. Mert ideológia híján csak nagyon kevesen képesek bűntudatmentesen embert ölni. Őket hívjuk hidegvérű gyilkosoknak. Buzgóvérű honfitársaink nem hidegvérű gyilkosok. Fölgyújtják a vízágyús kocsit, de kimenekítik belőle a műszakját végző rendőrt. Kövekkel dobálják a rendőröket, de a válaszként kapott gumilövedékektől elborzadnak. Betörnek a TV-székházba, de ott aztán csak a helyi büfét nyomják föl, mignont esznek, kólát isznak, aztán a kiállított vitrinből ellopják Mazsolát és Tádét. Nincs komoly céljuk. Hőzöngenek. Nem akarnak embert ölni, mert nincs miért. Ehelyett inkább ők szeretnének áldozattá válni. Vérző fejű, bevert orrú, szakadt ruhájú, könnygáztól fuldokló, vízágyukkal szétspriccelt, gumilövedékek és lovasrohamok elől menekülő politikai áldozattá. Hogy miért? Mert nem azok. Nem politikai áldozatok. Mert itt demokrácia van. Demokráciában pedig nincsenek politikai áldozatok. Politikai áldozatok csak diktatórikus elnyomásban vannak. De itt nem diktatórikus elnyomás van, hanem demokrácia, amit a többség választott meg a kisebbség ellenében. Ők viszont pont azt szeretnék, hogy itt diktatórikus elnyomás legyen. Azért szeretnék ezt, mert ők is tudják, hogy minden diktatórikus elnyomásban a kisebbség kényszeríti rá akaratát a többségre. Ergo, ha itt diktatórikus elnyomás lenne, akkor ők lennének a többség. Ezért ők mindig azt mondják, hogy itt diktatórikus elnyomás van. Annak ellenére mondják ezt, hogy itt nem diktatórikus elnyomás van, hanem demokrácia. Ezért, valahányszor ők azt mondják, hogy itt diktatórikus elnyomás van, nekik nincsen igazuk. De ők azt szeretnék, hogy nekik igazuk legyen. Ezért úgy viselkednek, ahogy az emberek diktatórikus elnyomásban viselkednek. Diktatórikus elnyomásban az emberek mind el vannak nyomva. Ezért ők is megpróbálnak elnyomva lenni. Csakhogy őket senki nem akarja elnyomni, mert itt demokrácia van. Ezért kénytelenek magukat erőnek erejével elnyomatni. Közönséges utcai rendbontással, kőhajigálással, kukaborogatással, kirakatzúzással magukra haragítják a rendőröket, így téve saját magukat elnyomottá. Így avanzsálnak vérző fejű, bevert orrú, szakadt ruhájú, könnygáztól fuldokló politikai áldozattá. Így nyernek igazságot, amikor azt mondják, lám, itt diktatórikus elnyomás van. Így válnak látszólagos többséggé.
De nem ilyen bonyolult ez, édeseim. Sokkal egyszerűbben is meg lehet ezt fogalmazni. Egy szóval. Szerepjáték. Buzgóvérű honfitársaink szerepet játszanak, irigylésre méltóan mély átéléssel. De mielőtt ezt kifejteném, hadd szóljak egy pár szót közvetlenül hozzájuk!
Drága barátaim! Lófasz van itt, nem diktatórikus elnyomás. Ha New Yorkban csináltátok volna ugyanezt, azok a rendőrök úgy kifiléztek volna benneteket, hogy most köpni-nyelni nem tudnátok. Pedig ott aztán tényleg demokrácia van, ezt már csak nem vitatjátok? Ekkora, ni: DEMOKRÁCIA! Akkora, hogy meg is védik tűzzel-vassal azok ellen, akik ki akarják azt kezdeni. Úgyhogy, ha rám hallgattok, oda inkább ne menjetek. Inkább továbbra is csak itthon ugráljatok.
No, de szerepjáték. Ahhoz, hogy ezt megértsük, sajnos muszáj visszatekintenünk 1956-ra. Mert a két dolog között, a mostani és az akkori között bizonyos szempontból szoros összefüggés van. Ez a bizonyos szempont pedig éppen buzgóvérű honfitársaink szempontja. Ők ugyanis annyira és oly vakon szeretnék, hogy a mostani rendszer ugyanolyan diktatórikusan elnyomó legyen, mint '56-ban volt, oly vakon szeretnék ezt, hogy végül a nagy pillanatban, '56 ötvenedik évfordulóján '56 újraeljövetelét élik meg. Egész egyszerűen 1956-ban hiszik magukat. Kilépnek a valós időből, és belépnek '56 újra jelenvaló idejébe, lélekben azonosulnak '56 forradalmi hőseivel, és már ők is hősök, akik a diktatórikusan elnyomó, önmagát demokratikusnak hazudó rendszer ellen indulnak harcba, az igazságért, a lábbal tiport igazságért. De a szerepjátékhoz más is kell. A kellékeknek is stimmelniük kell. Ezért a körülöttük lévő valóságot, mindentől függetlenül, azonosítják '56 emlékeivel. A mai MSZP-t azonosítják az akkori MSZMP-vel, a mai, gumilövedékekkel és könnygázzal oszlató rendőröket az akkori, tömegbe lövő katonákkal, az évforduló alkalmából kiállított, múzeumi tankot pedig az akkor hazánk földjén gázoló szovjet tankkal. Ennek megfelelően is viselkednek. Megrohamozzák a TV-székházat, utcakövekkel támadnak az ellenük vonuló katonákra, majd menekülnek a rájuk zúduló golyózáporban, testvérként segítik sebesült társaikat, végül elfoglalják és az elnyomók ellen fordítják az ellenséges szovjet tankot. Legutóbb pedig fegyverkeznek, és fegyvereikkel a rendszert aljas módon kiszolgáló rendfenntartókat veszik célba.
Az örök visszatérés misztériumát fedezhetjük fel mindebben, a mélyen vallásos ember élményét a szent ünnepen, amikor az istenek egykori jelenlététől és cselekedetétől megszentelt idő újra visszatér, és - a profán jelen időtől teljesen függetlenül - újra jelenvalóvá válik, azt a felelőséget rakva a vallásos emberre, hogy az istenek egykori cselekedeteit a lehető legpontosabban utánozva, azokat újra eljátszva részeltesse magát és a világot a tiszta szentségben, mert az igazi lét csak a szent valóságban lehetséges, a profán jelen időben semmiképp. Buzgóvérű honfitársaink pontosan így viselkednek. Egy mélyen vallásos ember buzgalmával merülnek el '56 évfordulóján '56 újra jelenvalóságában, nagy felelőséggel ismétlik el '56 rituáléját, az egykori hősök által végrehajtott és megszentelt cselekedeteket, a profán valóság makacs tényeit, - úgymint demokrácia, 2006-2007, ilyesmi - teljesen figyelmen kívül hagyva. Ők most '56-ban élnek. Hogy ez a feltételezés a részemről teljes hülyeség? Lehet. Mindenesetre a következőt láttam fölsprézve az egyik hirdetőoszlop aljára, történetesen a TV- székház Nádor utcai bejárata mellett: MUK. Gondolom, sokan vannak még ma is, akik tudják, hogy mit jelentett ez a MUK, anno 1956-ban.
De anno végül nem Kezdték Újra Márciusban. Jó. De mi lesz most?
Mondom, a dolog komolytalan és komoly egyben.
Komoly, mert mindez megtörtént. Mert megtörténhetett. És ennek pediglen oka van. És az ok pediglen mi vagyunk, mi mindannyian. A mi társadalmunk. Mert radikális nézetek felé elcsúszott, szélsőséges tettekre hajlamos emberek mindenhol élnek, nem csak nálunk. A kérdés csak az, hogy mit engednek meg maguknak. Ez pedig csakis attól függ, hogy mit enged meg nekik az adott társadalom. Hölgyeim és uraim, tisztelt polgártársaim, a mi társadalmunk, úgy tűnik, megengedte buzgóvérű honfitársainknak, hogy szabadjára engedjék gátlástalan érzelmeiket. Ez pediglen azt jelenti, tisztelt polgártársaim, hogy a mi társadalmunk mindennapos működési módja legitimizálja az erőszakos, agresszív, romboló típusú kifejezési módot. Mármost meggyőződésem, hogy minden agresszív tett végső oka a kommunikáció teljes hiánya. Egyszerűbben fogalmazva, ha amúgy masszívan hiába mondom a magamét, mert a kutya nem hajlandó megérteni, miről pofázok, akkor előbb-utóbb odabaszok valamit. Mármost az érdemi kommunikációhoz nyitottság kell. Hogy meghalljuk és fölfogjuk a másikat, ahhoz nyitottság kell. Ez baj. Ez baj, hölgyeim és uraim, tisztelt polgártársaim, ez baj, mert ebből a dologból finoman szólva is hiányt szenvedünk. Vaskos importra szorulunk. Nem vagyunk nyitottak senkire és semmire. Nem vagyunk nyitottak a szomszédra, az ellenőrre, a rendőrre, az eladóra, a vevőre, az előttünk állóra, a mögöttünk állóra, a jobbosra, a balosra, a főnökre, a beosztottra, a kisebbségre, a többségre, a hülye libára, a hülye faszra, a nem hülye libára, a nem hülye faszra, a kutyára-macskára, a senki ember fiára. Magunkba vagyunk gubódzva, hölgyeim és uraim, magunkba és legszűkebb környezetünkbe, és gubóinkat nem nyitjuk meg senki és semmi előtt, hanem apránként, egyedül toldozgatjuk-foldozgatjuk, mindenki a magáét, segítséget nem kérünk és nem adunk, a közössel nem osztozkodunk, bizalmatlanul szemlélünk minden ötletet, minden újítást, minden másmilyent, lehúzzuk a redőnyt és bereteszeljük az ajtót. NE BÍZZ SENKIBEN, mondja a magyar, avagy jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Csak az a kevéske meglegyen, és a másik el ne vegye. Nem közösködünk. Nem adunk a közösbe, mert nem bízunk a másikban. Ehelyett megkerülünk, mutyizgatunk, lopkovicolunk, kiskapuzunk, kicsinyeskedünk, mert sok kicsi sokra megy. Gyűjtögetők vagyunk, hölgyeim és uraim. Mindenki csak a sajátját gyűjtögeti, elhatárolódva a másiktól, elhatárolódva a köztől. Csak a másik ellenében vagyunk képesek megnyilvánulni, a másik mellett semmiképp. Alapból rosszat feltételezünk a másikról, ezért megelőző szereléssel mi igyekszünk rosszat okozni neki, de legalábbis semmi jót. Hogy is lehetne itt helye bármiféle nyitottságnak?
Nyitottság nélkül pedig nincs érdemi kommunikáció. Érdemi kommunikáció nuku. Vágyaink, eszméink és értékrendjeink mindenféle egyeztetés és átjárás nélkül küzdenek egymás mellett, egymás körül, egymásban, összeszorulva egy kicsi országba. Ez folyamatos feszültséget teremt. Bármikor, bármilyen apró-cseprő helyzetben belemarhatunk a másikba, ahogy az összeszorult disznók az ólban, pusztán csak azért, mert teljességgel hiányoznak közülünk a kommunikációs csatornák, megoldandó az esetleges feszültségeket. Nagyszerűen megfigyelhető ez a mindennapjainkban, ahol állandó a néma tülekedés, a lábtiprós tolakodás, a helyezkedés, a beelőzés, a beszólogatás, a kurvaanyázás, a verekedés, a hajcibálás, a spontán gyűlölködés. Nem kell sokat tennünk azért a mindennapokban, hogy vészesen magunkra haragítsuk egymást. Bármikor előkerülhet a bazmeg, a mi a faszt csinálsz, a hülye strici, a hülye kurva, de simán előkerülhet a kemény tettlegesség is, sőt előkerülhetnek bicskák, boxerek, gázsprék, és egyéb közönséges kínzóeszközök, hogy érvényt szerezzünk igazunknak polgártársaink ellenében. Vérmérsékletünknek megfelelően veszünk részt ebben mindannyian.
Már miért csodálkozunk akkor azon, ha néhány, radikális beállítottságú polgártársunk egyszer csak hasonló eszközökhöz nyúl, hogy érvényt szerezzen akaratának, aminek egyébként másképpen, ugye, nem tud, merthogy itt senki nem figyel senkire? Miért csodálkozunk a spontán agresszión, ha egyszer ez jól megfigyelhető módon mindennapos szinten működik hazánkban? Miért csodálkozunk a közös értékek ilyen lelkiismeretlen rombolásán, ha egyébként úgy általában mindannyian leszarjuk a közt, a közöset, és csak a sajátunkéval törődünk? És miért csodálkozunk az országunkról kialakított kép tönkretételén, ha mi sem vagyunk képesek javítani ezen a képen, még csak annyival sem, hogy egymás felé fordulunk? Hogy megpróbáljuk fölfogni a miénktől eltérő álláspontot. Hogy segítjük a másmilyent, mert azzal egyébként a magunkét is segítjük. Hogy gyarapítjuk a közöset, mert azzal egyébként a magunkét is gyarapítjuk. Hogy rájövünk arra, hogy összefogás és együttgondolkodás nélkül nem lehet közös múltunk, közös jelenünk és közös jövőnk. Ha ezt nem tudjuk megtenni, akkor marad az ország elhanyagolása, szétforgácsolása, szétlopkodása. Marad a rombolás, a törés-zúzás, a TV-székházfoglalás, az utcai rendbontás, a rendőrszékház lövöldözése. Mert ezek mi vagyunk, mi mindannyian, hölgyeim és uraim, tisztelt polgártársaim. Mi vagyunk az a morális bázis és az a kommunikációs tér, ahol megtörténhetnek ilyen dolgok, vagy nem történhetnek meg.
Most éppen megtörténhetnek. Most itt tartunk.
Itt tartunk most, 2007 márciusának elején, nem sokkal azután, hogy géppisztollyal belelőttek a rendőrség központi épületébe.
Itt tartunk most.
És Március 15-e közeleg. Pelikán elvtársat lenne kedvem idézni A tanú-ból, aki azt mondja egy helyütt a maga keresetlen őszinteségével: " Na, fiúk, aztán csak csendesen. Egy MUKkot se."
De az már régen volt.