A Krétakör Színház a legnépszerűbb alternatív társulat Magyarországon. A nyomtatott sajtóban kiemelt helyük van; mondhatni két vállra fektetik az összes többi színházat. Vajon hogyan érik el ezt a jelentős sajtóreprezentációt? Tudatos munka eredménye vagy tényleg ilyen szinten érdeklődik a magyar nép az alternatív színházkultúra iránt? Utóbbi inkább kétségesnek tűnik. Gáspár Mátéval, a Krétakör ügyvezetőjével próbáltuk kideríteni az igazságot.

A színházatokkal kapcsolatban többfajta kettősség is van a fejemben. Az épületnélküliség mellett ott vannak a hazai és külföldi sikerek. Egyszerre vagytok jelen a mainstream valamint az underground ízlésvilágban, ugyanakkor panaszkodtok a saját helyzetetekről és az ország színházi állapotáról. Ha az elégedettségeteket kéne osztályozni, mit mondanál?

A saját helyzetünkkel elégedettek vagyunk. Már jó ideje nem panaszkodunk a körülményeinkre, mert leszámoltunk azzal, hogy saját színházépületünk legyen. Voltak évek, mikor ezért harcoltunk, és erről folyt a cikkezés, a nyilvános vita. Mindez már nem fontos. Elégedetlenségünk másik oka lehetne a finanszírozás, de már három éve részesülünk a Kulturális Minisztérium kiemelt, alternatív társulatok számára fenntartott keretéből. Ebből évről-évre pályázat útján százmillió forintot nyerünk, ami a működésünk biztonságos alapját képezi. Tudnék érvelni arra, hogy miért lehetne több a támogatás, de elégedetlenek semmiképpen nem lehetünk. Ennyit a két alapfaktorról: a helyről és a pénzről. A harmadik a közönség, amire szintén nem lehet panasz, mert nagyon sokan kíváncsiak az előadásainkra. Főleg ahhoz képest, hogy milyen befogadóképességű produkciókat csinálunk. Mostanában már azzal küzdünk, hogy nem bírunk eleget játszani ahhoz, hogy mindenki beférjen. Több hónapos várólisták vannak az előadásokra. Ezek az objektív szempontok, amelyekkel kapcsolatban tehát nincs okunk panaszra. Vannak szubjektív részei is a helyzetünknek. Magunkkal szembeni elvárások, hogy mit akarunk megtalálni a színházzal, milyen fejlődést tartunk jónak, mit gondolunk egy színészről, egy társulatról, és mindezt milyen szervezeti formában. Ebből a szempontból állandóan és maximálisan elégedetlennek kell lenni. Nagyszerű, ha valamit sikerül elérnünk, de az mindig csak egy lépés. Sokkal több tervünk és vágyunk van, mint amennyi dolgot már létrehoztunk és megvalósítottunk. De ez egy pozitív elégedetlenség. Ez hajtja előre a csapatot.

Említetted, hogy az alternatívoknak járó támogatásból kaptok. De ha jól tudom, akkor ezzel is voltak problémák. Mi a helyzet a szerepmegjelöléssel? Sokszor merül fel az, hogy vajon alternatív vagy nem alternatív a Krétakör.

Ez már arról szól, hogy a körülöttünk lévő színházi világgal mennyire vagyunk elégedettek. Röviden: nagyon kevéssé. Mindenhol óriási problémahalmazok láthatóak, beteg az egész rendszer. Nem tiszták a fogalmak sem. Azért nehéz a szakmai beszélgetés, mert ugyanazokon a szavakon is egészen mást értünk. Ennek példája ez az alternatív ügy, amely - amikor egy ilyen megjelölésű díjat visszautasítottunk - egy öndefiníciós kísérlet is volt. Az alternatívnak sok jelentése van. Amire a magyar kulturális közbeszédben általában használják, azzal mi nem azonosítjuk magunkat. De nagyon nehéz helyette jó szót találni. Szoktuk mondani, hogy függetlenek vagyunk, de az sem jó. Mert mitől vagy független? Igazából mindentől függő vagy: a pénztől, a pénzen keresztül az államtól, a közönségtől is. Ez maximum egy szellemi autonómiát jelenthet, ami megint nem strukturális kérdés.

Ez a színház reprezentációja szempontjából sem lényegtelen. Ha ugyanis alternatívok vagytok, akkor kiemelten foglalkozik veletek a média, hiszen több lehetőséget kaptok még a "klasszikus" budapesti színházaknál is - nem beszélve a "sorstársakról".

Azért mondom, hogy ennek nincs köze ahhoz, hogy magunkról mit állítunk. Nem vagyunk tagja az Alternatív és Független Színházak Szövetségének, de kiléptünk a Magyar Színházi Társaságból is. Ennek a "mihez képest" hasonlítgatásnak semmi értelme. Az tény, hogy a hozzánk hasonló színházak közül mi dolgozunk legrégebben együtt, mi vagyunk a legnagyobbak, mi kapjuk a legtöbb pénzt, mi tartjuk a legtöbb bemutatót és előadást - itthon és külföldön egyaránt. A nyilvánosságunk ezzel arányban van. Ráadásul mi ezen tudatosan dolgozunk. Sokszor hallom azt - gyakran kicsit irigykedve vagy szemrehányóan mondják -, hogy azért ilyen jó a Krétakör reputációja, mert én agresszívan nyomulok a médiában, ha kell, ha nem, híreket kreálok, és ismeretségeim révén azokat el is tudom helyezni. Ez nem így van. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a nyilvánosság azért van, hogy használjuk. A reklám önmagában nagyon kevés, és elég sokba kerül. Ráadásul hatásában sokkal kisebb, hiszen elvész a többi reklám közt. Sokkal hatékonyabb színházon belüli vagy színház körüli, kulturális politikával, struktúrával kapcsolatos ügyek révén jelen lenni a médiában. És persze jó, ha vannak esztétikai jellegű gondolataid is. Ezekre érzékennyé lehet tenni a sajtót, ami arra való, hogy felületet biztosítson, és egy reklámnál sokkal nagyobb terjedelemben közölje őket. Ha el kívánok helyezni egy féloldalas hirdetést a Népszabadságban, arra rámegy a féléves pr-költségvetés. Viszont február elején hetedik alkalommal léptünk fel egy rangos párizsi befogadószínház fesztiválján, most a hamlet.ws című új előadásunkat vittük ki, amit itthon még be sem mutattunk. Ez felkeltette az MTI francia tudósítójának figyelmét, aki megírta és megjelentette beszámolóját a fent említett terjedelemben, a fent említett napilapban.

Mennyire gerjesztitek ezt? Ki keresi a másikat inkább?

Nem azt mondom, hogy ez teljesen magától működik, de nagyon sokszor minket keresnek meg, azért mert hírértékű vagy különleges, ami velünk történik. Párizsba például nagyon ritkán jut el magyar színház, ritkán szerepel olyan kiemelkedő jelentőségű fesztiválon, mint mi. Ráadásul rendszeresen! Elég jó a helyszín és a többi résztvevő referenciája is ahhoz, hogy egy kint dolgozó, tájékozott tudósító azt mondja: ez megér egy anyagot. Felvesszük vele a kapcsolatot, eljön, beszélgetünk. Aztán segítek neki megszervezni más interjúkat, ötleteket adok, hogy kivel lenne még érdemes találkoznia. Ez számára is kihívás, hiszen nem egy pr-cikket kell írnia. Ami velünk ebben a francia kontextusban történt, az rendkívüli. Nem csak Magyarországon, hanem európai viszonylatban is. Erről szívesen írnak.

Ezek szerint akkor jóban vagytok a sajtóval. Az fontos, hogy hol jelenik meg a Krétakör?

Persze, nagyon fontos. Mindennek megvan a maga helye, és nem csak az olvasottság számít, hanem az is, hogy egy-egy orgánum milyen kört ér el. Az például nagyszerű dolog, hogy a Népszabadságban időről-időre írnak rólunk. Hiába nagyobb a példányszáma a Blikknek, a bulvársajtóval nem foglalkozunk; egy-egy rendkívüli alkalom volt csak, amikor azt gondoltuk, hogy olyan hírt tudunk generálni, amely azt az olvasóközönséget is érdekelheti. Az elmúlt hónapokban megjelent két jelentősebb, a Krétakörhöz kötődő publikáció. Az egyik a karácsonyi ÉS-ben, a másik a februári Színházban. Az előbbinek sokkal nagyobb az olvasótábora. Mégsem gondoltam azt, hogy mindkét anyagunknak az ÉS kell, hogy helyet adjon. Hiszen az egyik egy értelmiségieket általánosabban érdeklő témájú anyag volt a színház mai társadalomban betöltött szerepéről, a másik pedig egy nemzetközi utcaművészeti konferenciáról szóló beszámoló, amelyben a kint tapasztaltakat ütköztettük a hazai szakmai közállapotokkal.

Ezek szerint a te feladatot, hogy irányítsd, hogy mi és hol jelenik meg.

Van egy pr-os munkatársunk, aki nagyon jó kapcsolatot ápol az újságírókkal. Ő végzi a nagyobb munkát. Én akkor szólok bele, ha valami stratégiai ötlet jut eszembe, vagy valamit elő kell készíteni. Ugyanakkor az sem szerencsés, ha elárasztjuk a médiát. Sokan már így is úgy vélekednek, hogy a Krétakör folyik a csapból is, ami persze nem igaz - csak körülöttünk valóban történnek az események.

Volt olyan eset, hogy vissza kellett utasítani egy megjelenést?

Nem emlékszem ilyenre. Bár látszik egyfajta tagoltság: a jobboldali lapok sokkal kevesebbet foglalkoznak velünk. De olyan nem volt, hogy nemet mondtunk volna egy megkeresésre. Inkább az a jellemző, hogy kevésbé érdeklődnek, vagy megírják a maguk véleményét, anélkül, hogy megkérdeznének. A politikai-szociális tárgyú előadásaink megkapták a magukét a konzervatív médiában. De hát ez teljesen természetes. Örültünk, hogy egyáltalán eljutottak a Magyar Nemzet, a Heti Válasz vagy a Hír Tv ingerküszöbéig.

Mik voltak az említett bulvár-példák?

A legelső előadás, amit a Krétakörben csináltam, egy szabadtéri produkció volt. Teherautóval jártuk körbe az országot, az IFA volt a színpad. Ennek az előadásnak a sajtótájékoztatóját a Rác-kertben tartottuk, ami akkoriban egy közkedvelt szórakozóhely volt. Azt találtuk ki, hogy az újságírók már bent várakoznak, mikor az egész csapat berobog a Rác-kertbe. A bejövetel annyira jól sikerült, hogy az IFA beakadt a kapuba, és ledöntötte a falat. Erről persze rögtön remek fotók is készültek. Ráadásul a Rác-kert műemlékvédelem alatt állt akkor. Úgyhogy lett is nagy felhorkanás! Megjelentünk olyan lapokban is, amelyeknél az, hogy egy teherautó bedönt egy műemlékfalat, ráadásul mindenféle színészekkel a platón, hírértékű. A másik eset akkor történt, amikor a Hazámhazámat készítettük a Fővárosi Nagycirkuszban. Akkor ment híre, hogy Csákányi Eszter nálunk játszik. Egy szegényasszonyt alakított, rettenetesen elcsúfítva, bekenve kosszal, kitömve párnákkal. Talán a Blikkbe került be a fotója. Mert milyen izgi, hogy egy híres művésznő ennyire lemegy a dagonyába, és mindez a Fővárosi Nagycirkuszban!

Egyébként milyen szinten értesz egyet a bulvárlapok reprezentációjával? Nyilván azt kell mérlegelni, mennyire érdemes bekerülni egy ilyen típusú lapba, amit mindenki pocskondiáz - színvonala alapján joggal -, de mondjuk fenntartanak egy bizonyos sztárkultuszt, ami jól jöhet…

Ők jutnak el a legszélesebb közönséghez, tehát elvileg ők tükrözik vissza leginkább azt, amit a nép, az átlagember a színházról gondol. Színházba - ne legyenek illúzióink, felmérés bizonyítja - az emberek kilencven százaléka szórakozni jár, és igenis a könnyű műfajokra és a sztárokra utazik. Az hogy a sztárság hogyan változott az elmúlt 50-60 évben, egy másik kérdés. Nekünk nem éri meg a bulvárban szerepelni, mert elsősorban nem szórakoztatni szeretnénk a színházunkkal, és semmiképpen nem sztárkultuszra építenénk a működésünket, hanem sokkal inkább egy olyan társulati formára, ami amennyivel hatékonyabb, annál kevésbé látványos. Nagyszerű dolog, hogy olyan híres színészek is vannak a társulatunkban, mint Csákányi Eszter vagy Gyabronka József, de őket nem sztárként tartjuk. Megpróbálunk egy közösséget alkotni, amiben nekik legalább annyi munkájuk van, mint nekünk vagy a rendezőnek. Viszont még a szaksajtóban is azt lehet tapasztalni, hogy a kritikusok nehezen vonatkoztatnak el attól, hogy valaki ismert. Ez természetes, a reprezentatív színházi alapfelfogásából fakad, amit viszont mi elsősorban rombolni szeretnénk, nem támogatni.

Mit szólsz ahhoz a vélekedéshez, hogy a napilapos sajtóban visszaszorulnak a színházakról szóló cikkek?

Folyamatosan azt a panaszt hallom, hogy kiszorulóban van a kritika. Talán nem is Budapest problémás elsősorban ilyen szempontból. Vidéken rosszabb a helyzet, mert ritkán hallani, hogy a helyi lapok akár a saját városaik előadásait követnék. A jelentősebb országos napilapokban legalább egy héten egyszer azért van színházkritika. Persze sokkal jobb lenne, ha minden nap lenne, de azért ennyire nem hiszem, hogy érdekli az embereket a színház. Inkább azzal van a baj, hogy kik írják a recenziókat, és milyen színvonalon. Erre szokták azt mondani, hogy minden színházi életnek olyan minőségű a kritikája, amilyen ő maga. Egy viszonylag közepes színházi életnek, viszonylag közepes kritikája tapasztalható ma a magyar sajtóban. Tisztelet a kivételnek, de az nagyon kevés.

A folyóiratokkal az a helyzet, hogy túlságosan egy rétegnek szólnak. Nincs olyan lap, ami mindenkit megfogna. Nem azt mondom, hogy bulváros legyen, de színes, érdekes.

Azért van a sajtópiacnak egy köztes szegmense, amit érdekel a színház. Ide sorolnám 168 órát, a HVG-t, a Heti Választ, a Magyar Narancsot. Ezek egy-egy bizonyos irányultságú réteg lapjai. Nagyon fontosnak tartom azokat az írásokat - és szerencsére alkalmanként erre is van példa - amelyek a színház ügyét általánosabb kontextusba helyezik. Ezek azt sugallják, hogy a színházi élet sajátosságai belehelyezhetők és értelmezhetők egy tágabb gazdasági vagy társadalmi közegben. És fontos, hogy ezeket az anyagokat olyan emberek olvassák, akik nem humánértelmiségiek vagy megrögzött színházba járók. Ezért kapok minden olyan alkalmon, amikor megkeresnek a HVG-től, a Figyelőtől, a Világgazdaságtól, hogy hozzáadjam a tapasztalatainkat a színházról való közbeszédhez, mert ezeket olyan emberek olvassák, akiket fontos informálni. Talán nekik lehetnek ötleteik arra, hogy ha igazán nagy baj lesz, akkor hogyan tovább.

Az a tény, hogy általában közéleti problémákról szólnak az előadások, talán jobban felkelti a média, az emberek érdeklődését? A Hazámhazám például remek "köztudatba robbanási" lehetőség volt. Aztán a Feketeországgal rátettetek még egy lapáttal. Ezek után már az újságoknak sem lesz érdektelen rólatok írni, hiszen az emberek felkapják a fejüket, mert emlékeznek a "botrányos" dolgokra. Most már az olyan "ártatlanabb" darabokról is lehet írni, mint az Előtte-utána. Helytelenül teszem, ha egy igen erős színházi, művészi hitvallás mellett komoly marketing-koncepciót fedezek fel mindebben?

Utólag lehet, hogy így tűnik, de amikor készültünk rájuk, természetesen egyáltalán nem tudtuk, hogy ez a két előadás "robbanni fog". Azért születtek meg, mert erről volt kedve beszélni a rendezőnek és a társulatnak. Mind a két alkalommal azt éreztük, hogy annyira tele van a tökünk azzal, ami az országban zajlik, hogy muszáj magunkból kikiabálni, s ha a színház a szakmánk, akkor azon keresztül. Ebből születtek ezek a dühös előadások. Természetesen erős reklámkampányt is indítottunk, mert úgy éreztük, mindez közös ügyünk, jó lenne, ha minél többen látnák az előadásokat. És tényleg sokakat érdekeltek, olyanokat is, akiket esetleg a Liliom, a Woyzeck vagy a Peer Gynt nem. De ez nem üzleti kérdés, se nem prófétai megérzés, hanem annak a bizonyítása, hogy az embereket igenis meg lehet szólítani a színházzal, ha a színház azokról a témákról beszél, amelyek őket érdeklik, ami miatt újságot vesznek, vagy megnézik a híradót. A színház is médium, eszköz a közös dolgainkról való kommunikációra, együttgondolkodásra. Ezt mind a két előadás megmutatta. A Feketeországból dvd-t is kiadtunk. Ezzel pedig megint lehetett a sajtót mobilizálni, hiszen nagyon ritka, hogy egy előadásról professzionális igényű filmfeldolgozás készüljön, és az kereskedelmi forgalomba is kerüljön. Az alkotás bekerült a Filmszemlére, amivel megint lehetett futni egy kört a sajtóban. PR szempontjából ez fontos, mert azt a képet mutatja a társulatról, hogy keressük a kapcsolódási felületeket, és próbálunk nyitni a különböző közönségrétegek felé, nem pedig csak várjuk, hogy besétálnak-e a nem-létező színházunkba, vagy sem.

Akkor az, ha egy másik színház nincs annyira a köztudatban, az nem csak a darabok minőségén múlik, hanem azon is, hogy az adott színház saját magát hogyan nyomja bele a köztudatba?

Nem. A sajtó arról ír, ami érdekes, ami rendkívüli, ami különleges.

De ezt lehet gerjeszteni.

Ezt lehet mesterségesen gerjeszteni, de elképzelhető az is, hogy természetes létformájává váljék egy kezdeményezésnek az, hogy érdekes. Az iskolákról sem ír a sajtó, amikor arról van szó, hogy reggel becsengetnek és délután a gyerekek hazamennek. Csak akkor olvasunk az iskolákról, hogyha romlott volt a fasírt a menzán, vagy a diák lelőtte a tanárt. A színházi élet rendszeresen a kritikákon keresztül jelenik meg a sajtóban. Beszélgethetünk arról, hogy milyen lenne egy egészséges kritikai közeg, de ez inkább szakmai belügy. Országos médiában akkor szerepel a színház, ha helyzet van, például, ha pénzt vonnak el. Mi a Krétakörrel azt próbáljuk meg - de nem azért, hogy írjanak rólunk, hanem mert így érezzük magunkat jól -, hogy minden egyes kezdeményezés, amelybe belevágunk, üggyé válhasson. Ezáltal nem rutinszerűen, bejáratottan működik a színház. Erre pedig elég érzékenyen reagál az a közeg, amelyik figyel az ilyesmire.

Mindezek alapján akkor te jónak látod ezt a helyzetet…

Mi különleges és kivételezett helyzetben vagyunk, de ezt bárki utánunk csinálhatja. Ami érdekes, az előbb-utóbb érdeklődést kelt. Természetesen a legérdekesebb mindig XY művésznőcskének a popsija, és ez így is marad. De az a tapasztalatom, hogy mással is fel lehet csigázni az embereket. Ezért is fontos, hogy mit célzol meg. Mi nem szeretnénk konkurálni senkivel. A ma sztárjai az Operettszínházban, a Madách Színházban vannak. Nekik egészen más típusú sajtójuk van, egészen más sűrűségű körülöttük a levegő. Nekünk ott nincs keresnivalónk. Miért próbáljunk meg valakivel olyasmit megvásároltatni, amire neki nincsen igénye? Ilyen szempontból a Krétakör nyíltan értelmiségi vállalkozás. Azt szeretnénk, ha legalább azt a kört sikerülne megszólítani, amely még elég nyitott arra, hogy érdeklődjön a szokatlan, a kiszámíthatatlan vagy akár kényelmetlen iránt. Bőven van közeg, amit megpróbálhatunk behálózni, még sehol nem tartunk. Amikor panaszkodást hallok, mindig felmerül bennem, hogy vajon miért panaszkodik az illető, hiszen azzal az erővel, amit az önsajnálatra pazarol, dolgozhatna a saját boldogulásán, az ügye előrejutásán is. De panaszkodni sokkal egyszerűbb, mint dolgozni.