A Tűzraktér/Tűzraktár csoport tavaly ősz óta nem tudja munkáját és független kulturális tevékenységét folytatni a IX. kerület Tűzoltó utca 54-56. szám alatt. 2005. június 23-a óta próbáljuk anyagi és egyéb akadályoztatásokkal szemben is végezni társadalmi munkánkat.

A Tűzraktér/Tűzraktár működésének két nyara alatt valami újat hozott Budapestre és reméljük, elindított egy értékteremtő folyamatot. Közösségi, kultúrateremtő tereket akartunk és akarunk továbbra is létrehozni. Programokkal jelentkezünk a jövőben más helyen, melynek kialakítására és működésének feltételeire időt szánunk. Fesztiváljainkat megtartjuk különböző befogadó helyszíneken, ahogy a nagy sikert aratott Sirályban tartott Álmatlanság fesztiválunkat is. Az elmúlt két évben szerzett pozitív élmények, sikerek, bíztatások, támogatások arra ösztönöznek minket, hogy ne adjuk fel a harcot, a kezdeményezésünknek helye van Budapesten.

Az épületet elvette tőlünk a tavaly ránk „ruházott" vendéglátóegység vezetése, előfordulhat, hogy azonosítani akarják magukat velünk, ezért ezúton tudatjuk, hogy semmilyen összefüggés nincs a Tűzraktár/Tűzraktér illetve az annak helyén megnyitó szórakozóhely között, kérjük,
hogy semmilyen módon ne hozzák összefüggésbe a nevünket, a Tűzraktárt, vagy a Tűzrakteret az új „Tűz Tate" nevű hellyel, bár a „Tűz" illetve a „Tate" szó is ránk utalhat (Tate nélkül kiállítás 2005-ben).

Találkozunk új helyszínen, nem csak nyaranta, kampányszerűen, hanem hosszú távon is folytatjuk a magyar kulturális életben tátongó űr betöltését. Elindult a folyamat, amelyben a különböző művészeti és civil törekvések reakcióba léphetnek egymással. Tudjuk, kell a hely, amely összegyűjti a város rezgéshullámait, ahonnan a megtermékenyült ötletek visszasugároznak a város felé.

2007. március 27. Tűzraktér Csoport

Tűzön - vízen át
Független, kulturális, non-profit Budapesten. Lehet független egy kulturális központ Magyarországon? Független lehet, mert a Tűzraktár/ Tűzraktér két évi folyamatos akadályok ellenére, mégis az maradt, politikailag mindenesetre. Kitől függtünk mégis? Elsősorban az épület tulajdonosától, akinek igyekeztünk minden fórumunkon kifejezni hálánkat a lehetőségért, nyilvánosságot adni neki, hangsúlyozva: ő egy modern mecénás. Mit szerettünk volna tőle? Hosszú távú megegyezést. A harmadik évadunk elkezdését remélve, építészeti és programtervekkel felvértezve készültünk. Nem lett kimondva, hogy menjünk ahova akarunk, de elég egyértelmű lett, miután a vendéglátó közölte, hogy 15 millió, de inkább több, hogy ők lemondjanak arról a helyről, ahol próbáltuk nevelgetni, amit megálmodtunk, életre hívtunk és életben tartottunk. Hogy is van ez? Hogy jutottunk idáig?

2005-ben nagy naivan, lelkesen indultunk el egy kitaposatlan úton, mondhatjuk úttörőként. Kevesebb, mint egy tucat fiatal. Hátunk mögött több száz várakozó művésszel. Mi történt azóta? Egyre kevesebben bírtuk elviselni a magyar valóságot. Hamar kiderült, hogy az igény meglenne. A megnyitóra nagyjából 1200-an jöttek el, ami el lehet képzelni, milyen katartikus élmény volt nekünk. A kultúra és működés megtámogatására MEGHÍVOTT vendéglátónak azonban esze ágában sem volt támogatni minket. Mit lehet tenni? A magunk módján küzdöttünk a fennmaradásért, kevesen, egy fillér nélkül. Ez az, amit elképzelni igen nehéz, átélni még inkább. A napi takarítás, a beázott koncertteremből merni törött vödörrel a bokáig érő vizet, miközben szakad továbbra is az eső, hideg van, felfázol, de akkor is megcsináljuk, hogy legyen program, hajnalig maradni, amig tart a buli, küzdeni az alkalmanként külön alkalmazott kétméteres kidobóval, hogy ne inzultálja a vendégeket távozásra ösztönzés címen, könyörögni az üzletvezetőnek, hogy kicsit halkítsa le a zenét, mert éppen színházi előadás megy, és mivel nincsenek ablakok. Örülni, hogy sokan vannak, hogy művészek költöznek be az épületbe, hogy újszerűt alkothassanak, mert részesei valami új kezdetének, nem örülni, hogy bár többszázan vannak, nekünk mégse lesz pénzünk fizetni pl. a fellépő zenekaroknak. Megvívtuk a mindennapi harcokat. Ahogy a vendéglátó frappánsan Tűztérnek nevezte el magát, tényleg az is lett. Fenyegetések, üldöztetés, megalázkodás. Mindez nemcsak magunkért, hanem azokért is, akik segítettek: a fellépők, az alkotók, a kicsi, de lelkes önkéntestábor, és akik bíztattak minket. Majd októberben, mikor nem kis harc árán, külső segítséggel, sikerült megnyernünk a háborút, újra reménykedni kezdtünk, hogy na most, most sikerülni fog. Állhat 2006-ban Magyarországon sikersztori egy olyan csapat előtt, akiknek mindössze szellemi tőkéje, egy év tapasztalata, lelkesedése és reményei vannak? Nem. Hasonló kört futottunk másodjára is. Mit tehettünk volna? Volt-e választásunk? Nem. Mikor ez kiderült, csapatunk megfogyatkozott, egy része kivándorolt, mások nem alkudtak. Ha nincs alku, nincs folytatás. Megéri? Úgy gondoltuk igen. Miért? Mert nem akartuk elhinni, hogy a rengeteg belefektetett munka csak úgy elúszik. Nem azért vívtuk meg a harcainkat. A segítségnek, pedig ára van.

Második nekifutás. A remények megint hamar elszálltak. Támogatás beetetési időszakban, ízlés semmi, töbmilliós autók és többhetes szemét az udvaron. Folyamatos könyörgés, egyezkedés egy olyan csapattal, akik nem értik mi az Független Kulturális Központ, mi az: kultúra. Esély az együttműködésre: nulla. Mégis, újabb harc áprilistól októberig. Színvonal egyre romlik, féltjük a nevünket, féltjük az előző évben kialakult koncepciót. Kevesen, megtörten, csalódottan, némi pályázati pénzzel kisegítve. Nem utolsó sorban technikai feltételeket teremtettünk, művészeket lettünk képesek támogatni, két év alatt többek közt, hogy itt csak néhány példa álljon -több mint 300 koncertet hoztunk létre, 80 színházi előadást láthattak a nézők, nemzetközi kulturális hálózat részesévé váltunk./ A koncertterem az őrzött területen leégett, több betöréses rablás volt az őrzött területen, a portáról elvitt „valaki" két nagyértékű laptopot, amit egy támogató cégtől kaptunk, azóta se térítették meg a vétkesek. Szóval mindent elvettek a két év alatt, amit el lehetett venni erővel. Amit nem sikerült még mindig, mi sem értjük igazán, hogy lehet, hogy még mindig van, az a lelkesedésünk, küzdeni akarásunk. Nem engedjük, hogy az épülettel együtt elvegyék tőlünk, amit megteremtettünk. Mit is? -kérdezhetnék. Az első Független Összművészeti Kulturális Központot Budapesten, ami nem egy hely, hanem valami, ami még mindig bennünk működik.