Nagyon mozgalmas hely mostanában a Kálvin tér környéke. Megnyílt a Pinceszínház, a Rádayba költözött a Stúdió K, és a régi helyükön, a Mátyás utcában, ott, a koszlott, kopott pincehelyiségben megint fölütötte fejét a színház. Lukáts Andor az, aki fantáziát lát a szűk, szennyvízcsövektől ölelt kis pincében. Így lehettünk április 24-én este részesei ezt a régi-új színházat fölavató első, és egyben a felújítás előtti utolsó előadásnak: a Krétakör társulata olvasta föl egy fiatal amerikai drámaíró, Sarah Ruhl darabját, amely a fölolvasás előtt és alatt még a Tiszta vicc munkacímet viselte. Mivel azonban a fordító, Merényi Anna elégedetlen volt a címmel, a közönségnek módot adott tomboló kreativitásának kiélésére, és a címjavaslatokat egy urna várta az előadás után. Érkezett is néhány, a győztes pedig a Vicces iszonyok lett, amely inkább ötletes, mint találó, de ezt is lehet díjazni.

A fölolvasást követő beszélgetés első kérdése – amit Lukáts Andor szegezett a közönségnek -, hogy mi a darab műfaja. Megegyeztünk abban, hogy abszurd. És ez egyben a dráma egyik legnagyobb erénye; hogy egy kortárs abszurd született. Nem mondom, hogy fehér holló, de magyar színpadon nem túl gyakori a kortárs abszurd, noha akad rá példa persze. De pl. a Ledarálnak, eltűntem, vagy Martin McDonagh darabjainak sikerei is azt mutatják, hogy befogadói részről volna rá igény. Tehát maximálisan egyetértek Lukáts Andorral abban, hogy szükség van az abszurdra. De azzal az állításával már vitatkoznék, hogy meg kell-e tanítani a közönséget abszurdnézésre. Nem. Szerintem inkább jó előadásokat kell csinálni, és megírni, lefordítani korunk abszurdjait. A kopasz énekesnő, a Tangó lehetnek vicces előadások, de nem lehetnek újra olyan horderejűek, mint a maguk idejében.

Ez tehát az este legnagyobb erénye, hogy lehetőséget ad egy új darabnak arra, hogy minimális költségvetéssel, gyakorlatilag tehát kockázat nélkül mutatkozzék be. Hiszen tulajdonképpen erre jó a felolvasószínház. Van ugyan rendezői koncepció és játék is, mégis sokkal nagyobb teret kap a szöveg. Jó volna tehát, ha néznék a rendezők, a dramaturgok, hiszen amellett, hogy megismerkedhetnek egy új darabbal, a felolvasószínház közönsége tesztközönség is: sok tanulság vonható le a nézők reakcióiból, egy potenciális előadásra vonatkozólag, és egyértelműen kiderül, működik-e a szöveg.

Jelentem, működött. Nem kifogástalanul, helyenként kicsit elnyúlt, húzásra szorult, de kényelmetlen ülőhelyemen gond nélkül végigültem azt a közel két órát, amíg a két felvonás egyben való fölolvasása tartott.

Sarah Ruhl női darabot írt. Nőket látunk női szemszögből. Négy különböző korú, típusú és mentalitású nő. Adva van egy, az ötvenes éveiben járó testvérpár, Virginia (Urbanovits Krisztina) és Lane (Péterfy Borbála), akik egymás ellenpontjai. Míg Lane okos, független, sikeres orvos egy jóképű, okos és sikeres sebész férjjel, addig Virginia önbizalom és állás nélküli kényszerbeteg háztartásbeli, aki világéletében tökéletes húga árnyékában élt. Hamar világossá válik azonban, hogy Lane eszményi életében a magánéletnek nincs túl nagy tere. A két nő figurája elég közhelyes, egyértelműen fölismerhető panelekből építkezik, mindemellett jól játszható karakterek. Kifejezetten üdítő viszont Matilde, a takarítani nem kedvelő fiatal takarítónő figurája, aki szülei (Brazília két legviccesebb embere) örökén elindulva a tökéletes viccet keresi. Sárosdi Lilla a felolvasószínház engedte visszafogott színészi eszköztárral is egy színes, szórakoztató és szeretnivaló figurát játszott.

Fotó: Ránki Dániel

A történet akkor fordul, amikor Charles (Scherer Péter), Lane férje bejelenti, hogy elhagyja feleségét Anáért (Csákányi Eszter), a hatvanhét éves argentin rákbetegért, akin masztektómiát hajtott végre. Ez ugyan nagy döntés, de semmiképpen nem hat férfiasnak. Ana figurája ugyanis olyan erős és karizmatikus, hogy Charles eltörpül mellette. Adott pillanatban Ruhl el is távolítja egyetlen férfihősét, elküldi Alaszkába fát keresni, miközben szerelme haldoklik. A tökéletes impotencia. Nem hiányzik. A nők olyan erővel vannak jelen, hogy szinte zavaró is ez a rokonszenves, de túlontúl puha ember, aki csak hajladozik az erősnél erősebb nők között. Különös ízt adott Ana figurájának az a fanyarság, amivel Csákányi ezt a halálos beteg, ugyanakkor bátor és életigenlő asszonyt játszotta.

A darabot az teszi igazán abszurddá, hogy meglehetős pontossággal kopírozza az élet abszurditását. Nem ragaszkodik a józan ész diktálta attitűdökhöz, reakciókhoz, mint ahogyan ezt többnyire mi sem tesszük az életben. Egy-egy inadekvát megnyilatkozás, replika, egymásra süket dialógusok kedves vagy metsző humorral mutatnak rá mindennapjaink képtelenségeire, és fölvezetést adnak azokhoz a szép emberi pillanatokhoz, amikor a szereplők hirtelen meglátják, meghallják egymást. Ilyen például Ana és Lane egymásra találása. Hirtelen eltűnik a feleség és a szerető, az orvos és a beteg, és két ember néz szembe egymással. Abszurd is, romantikus is, megindító is. Nem tökéletes színmű, de nagyon is működik, érdemes lenne próbálkozni vele a későbbiekben is.