Sok kell ahhoz, hogy Csehovot tréfacsinálónak nevezzük, bár ő maga úgy gondolta, hogy a Sirály komédia. Az ironikus és visszafogottan humoros megszólalások ellenére a darab alapvetően a művészi álmokról és a szerelmi vágyakozásról szól, melyek téves elképzelésekben gyökereznek, és tragédiába torkollanak. A cselekmény nagyrészt abból áll, hogy fiatalabb és idősebb művészek, orvosok és tanárok egy birtokon összegyűlve – hogy úgy mondjam – keresik, vagy kerülik egymás társaságát – a triviális dolgok és a nagy kérdések csehovi erőterében. A Krétakör három órás előadása azonban egyetlen összefüggő fénypont.

Schilling Árpád, a rendező elmondta, mennyire megdöbbentette az orosz drámaíró emberismerete, ezért igyekezett az előadásban az emberi viszonyok alapjáig eljutni. A magyar társulat a díszletet illetően is ismert a végletekig – a semmiig – való egyszerűsítésről. A jelmezek mai, hétköznapi ruhadarabok. Ezért eleinte lehetetlen eldönteni, hogy ki a színész és ki a néző, azaz, hogy hol a határ a nézőtér és a színpad között.

Ebből az egyszerűségből képes Schilling és társulata felépíteni azt az koncentrált színházi kifejezést, amelyben Csehov drámájának valóságos témája bontakozik ki: A szerző, Kosztya a régi és az új színházi kifejezési forma ellentétét firtatja és végül arra jut, hogy nem az új vagy a régi a lényeg, hanem, hogy alkalmas-e a forma – végső soron az előadás is ezt a kérdést teszi fel. Méghozzá a szemünk láttára. A forma és a tartalom áll egymással direkt és akkut párbeszédben.

A színház feladata, Schilling szerint, a közvetlenség, és ez ő színháza meg is felel ennek az elvárásnak. A tekintetek, a megszólalások a nézőket is bevonják az előadásba, szó sincs itt illúzióba való menekülésről. Különös módon a teremben csak akkor kapcsolják le a lámpákat, mikor Kosztya a darabját rendezi, a színháztörténetből ismert „színház a színházban” jelenetben. Egy színész, aki itt az egyik nézőt játssza, még köhög is, ezzel kommentálva a színház-néző kultúra egy különös csoportját, amelyről Herman Prey találóan azt kérdezte egyszer: „Miért mennek a náthás emberek rendelő helyett hangversenyre és színházba?”

A színészek norvégul jelentik be például, hogy „Vége az első felvonásnak”, „Tíz perc szünet” és kérdezik: „Van valakinél toll?”. És hogy csak most említem, hogy igazából magyarul játszanak, az azért van, mert egyáltalán nem okoz nehézséget, hogy a norvég feliratokat egy tábláról olvassuk, miközben figyeljük a színészi játékot. Az egész nyelvi kérdés hamar eltűnik a tudatunkból.

Mindig demonstratív, ha egy darabhoz ilyen radikális módon nyúlnak hozzá, ennyire végletekig menően lecsupaszítják. Itt azonban az jut az eszünkbe, hogy ez a végiggondolt minimalizálás új és világosabb dimenziót ad Csehov darabjának, és annak, ami a színház feladata, illetve a feladata kellene, hogy legyen. Magas színvonalú társulati összjáték, számos erős egyéni alakítással és világos rendezői gondolattal összevonva. Csupasz, modern és merész.

Fordította: Domsa Zsófia