Robert Wilsontól esztétikus, képes elbeszélés formájában láthattuk a Peer Gyntöt. Calixto Bieito provokatív, durva és felkavaró verziót mutatott be. A magyar Zsótér Sándor Peer-kiadása megint más, de inkább Bieitóhoz, mint Wilsonhoz áll közelebb. Mindhárom munka közös vonása a szöveghűség – de ennek ellenére egymástól három igen eltérő előadás született.

A különbség akkor is megrázó, ha a Peer-t a Krétakör az Ünnepi játékokon látható első fellépésével, a Sirájjal hasonlítjuk össze. Abban az előadásban, Schilling Árpád rendezésében, a színházi minimalizmus volt a vezérelv, amely a rendezőt a háttérben tartva a szerzőnek adta át a szót.

Zsótér és Bieito ugyanazt akarják, nemzeti unikumunkat, a Peer Gyntöt kivetkőztetni nemzeti romantikából. Leginkább mindennemű romantikából. Az ilyen figyelmeztetések jól jönnek nekünk – a közönséget is beleértve – mert gyakran hajlunk arra, hogy elvakítson épp az, amire Ibsen figyelmeztetett minket.

Zsótér még azt is megengedi magának, hogy tréfát csináljon a nemzeti ikonjainkból. Példa erre, amikor Solveig (Sárosdy Lilla) Peer (Gyabronka József) hegyi kunyhójához sítalpakon érkezik. Ibsen instrukciójában is tulajdonképpen ez szerepel, de láthattuk valaha ezt a fiatal, ártatlan lányt – aki ebben az előadásban végig feketében van – sítalpakon ­becsattogni a színpadra?

Aligha. Ez ugyanis a nemzeti illúziónkat rombolná le.

A magyarok előadása játékos. Olykor a szürrealitás felé tolódik, máskor – sajnos túl gyakran – pedig az öncélú lelemények felvonultatása felé. Szórakoztató és jópofa is lehet ez a fajta színház – de ha az ember mélyebb értelmet keres a sziporkák mögött, akkor igen fárasztó – annak ellenére, hogy a komikus találmányok célja, hogy Peer sebezhetetlen önhittségét kikezdjék.

Motiválatlannak tűnhet, hogy az egyik résztvevő korcsolyán billeg fel a színpadra, mikor Peer épp a baklovast adja elő, de aztán lefekszik és a korcsolya élét épp akkor emeli fel, mikor a szövegben elhangzik, hogy a Gjendin-hegy gerince olyan „mint a penge éle”. Komikus, de értelmes illúziótörés. Az előadásnak van néhány ilyen vonása, sőt olykor a brechti színházat is megközelíti.

A probléma az, hogy nincs teljesen végiggondolva és végigvezetve az ötlet. Ezért nem válik világossá, hogy mit akar a rendező a saját Peer Gynt-verziójával. Feltűnő, de nehezen érthető, hogy például, miért emel be annyit a Marokkó és Egyiptom képekből, – megszoktuk már, hogy ezt a felvonást erősen meghúzzák. Az anyag természetesen jó alkalmat nyújt arra, hogy megmártózzanak az egzotikumban, illetve – Wilsonhoz hasonlóan – színes tablóképeket mutassanak be. De ebben az előadásban ez olyan, mintha a színpadi gittet rágnánk. Miközben az a benyomás rögzül bennünk, hogy a rendező nem volt elég határozott a szöveggel kapcsolatban.

A rendező „üzenete” talán éppen az illúziórombolásban és a romantikától való megfosztásban rejlik. A romantikus nagyjelenet, Åse (Csákányi Eszter) halála, melytől még Bieito sem volt képes teljesen megszabadulni, is józan marad – nők kórusa, Åse pedig kisétál a színpadról.

Elidegenítően hat az is, hogy a párbeszédek magyarul látszólag érzelmek nélkül hangzanak el. A norvég szöveget, mely minden bizonnyal Ibsen eredetije, egy képernyőről olvashatjuk, de ritmus és a szerző szava nehezen ismerhető fel a színészek megszólalásaiban.

Az előadás mégis szórakoztató, a Logen adottságait kreatívan használja, és továbbviszi az Ünnepi Játékok hagyományát, amely a Peer Gynt színművet és jelenséget mutatja be.

 Fordította: Domsa Zsófia