Ezt egyértelműen meg tudom mondani, mert volt egy pillanat, nyáron Taliándörögdön, amikor megváltozott az Annamarival való viszonyom; addig nem voltunk különösebben közel egymáshoz. Taliándörögdön aztán, A csillagász álma készítésekor egyszer reggel fél hat körül belebotlottam Annamariba az utcán; nagyon megmaradt bennem az a kép, fekete ruhában volt, és valahogy sodródott a bulizó tömegben, olyan volt, mintha nem is földi lény lenne. Beültünk egy kocsmába, ittunk, beszélgettünk, és ez volt az a pillanat, amikor újfajta kapcsolatba kerültünk egymással. Van olyan helyzet, amikor két ember véletlenül ugyanabba a halmazba kerül, és leomlik az a védelmi fal, ami általában az emberek között húzódik, és létrejön egyfajta bizalmi állapot. Attól fogva figyeltem Annamarit, és aztán később, amikor Moszkvában voltunk a FEKETEországgal, egy fogadáson elmeséltem neki a látványszínházas tervemet és megkérdeztem, hogy mit szólna hozzá, ha őt kérném fel rendezőnek. Az egész fogadás alatt csak egymással beszélgettünk, és úgy tűnt, hogy nagyon jól megértjük egymást. Pár nap gondolkodási időt kért, és aztán elvállalta. Neki ez jófajta kihívás, hogy a társulaton belül más szerepben léphet fel, hogy kipróbálhatja a másik oldalt is.
Nekem egészen új lehetőség a Krétakörösökkel csinálni előadást - mostanáig mindig táncosokkal dolgoztam, vagy ha voltak is színészek, nem egy ilyen összeszokott társulat. Attól, hogy Annamari elvállalta a színházi részét, én is jó helyzetbe kerülök: a látványra koncentrálhatok, és nem vonnak el olyan dolgok, amikhez nem igazán értek, viszont lehetőségem lesz mindenbe belefolyni. Úgy állapodtunk meg, hogy együtt csinálunk mindent. Remélem, hogy inspiráljuk majd egymást és a közös munka, agyalás, vitatkozások és próbák során sokat tanulunk majd egymástól.

Egyébként neked mennyire fontosak a karakterek? Vannak olyan nagyon különleges ruhák, amik önmagukat jellemzik, és szinte mindegy, hogy ki húzza fel őket; de most említetted, hogy a Krétakör színészeire gondoltál: mennyire gondolkozol figurákban?
Nekem, mint jelmeztervezőnek természetesen nagyon fontosak a karakterek.
A Krétakör társulatának éppen az a különlegessége, hogy csupa tehetséges, különleges és nagyon egyedi emberből áll, se kívül, se belül nem hasonlítanak egymásra, és ezt ki akarom használni az előadásban.
Lesznek olyan jelenetek, amelyeknél kifejezetten a színészek karakterére tervezem majd a ruhákat, de lesznek olyan "tömegjelenetek" is, ahol az egésznek a látványa a döntő, és végső soron mindegy, hogy melyik darabot ki húzza magára. Ebben fontos inspiráció volt számomra a nyári munka A csillagász…ban; a Szucsev-jelmezek megtervezése újfajta feladat volt a tervezői munkámban - tehát az, hogy egyfajta elszemélytelenítési folyamatot kellett beindítanom. Ez teljesen szokatlan, hiszen általában pontosan az ellenkezője a feladat. Nagyon élveztem, főleg a végeredményt, amikor a beöltözött színészeket még én sem ismertem fel.
Az utóbbi években nagyon megszerettem a Krétakör színészeit. Lehetőséget akarok adni mindenkinek arra, hogy megmutassa magát, mint táncos, énekes, akrobata, zenész is - hiszen amellett, hogy nagyszerű színészek, hangszeren is játszanak, énekelnek, jó a mozgásuk, ezt is használni szeretném.

Az előadás témája a pesti éjszaka. Mit jelent ez számodra, mennyire fontos az életedben?
Nagyon fontos, hiszen itt élek, bár az utóbbi időben kezdek kicsit "eltávolodni" tőle, talán emiatt is jó, hogy most ezzel foglalkozom.
Én nagyon korán kezdtem a "bulizást", tizennégy évesen belevetettem magam a pesti éjszakába. Akkoriban még nem kértek személyit, a barátnőimmel kisminkeltük magunkat, hogy idősebbnek látsszunk, és nekivágtunk a városnak. Én elég koravén voltam, szerettem idősebbekkel barátkozni, és egyáltalában, szerettem mindent, ami tiltott volt, persze csak ésszel, megőrizve a "jó kislány" látszatot, de tulajdonképpen most is kicsit anarchista vagyok. Mindig megvolt a határ, hogy meddig szabadott maradnom, 11-ig, később éjfélig, egyig - és én addig az utolsó cseppjét is kiélveztem a bulizásnak; ha éjfélre kellett hazamennem, akkor én 11 óra 58-kor még ott csókolóztam valami fiúval a kapuban, aztán spuriztam haza, mert pontosan otthon kellett lennem. Nagyon sok emberrel ismerkedtem meg ebben az időszakban, 14 és 17 éves korom között - nem tudtam úgy betenni a lábam egy kocsmába, színházba vagy buliba, hogy ne találtam volna ismerősöket.
Ebből a szempontból London nagyon nagy váltás volt: megtaláltam mindent, ami a pesti éjszakában jó, csak a köbön. Ott aztán teljesen belevetettem magam az éjszakai életbe, és amikor 2 év után hazajöttem, már nem tudtam a pesti éjszakát annyira élvezni, úgy éreztem, csak halvány másolata a londoninak - viszont lett egyfajta rálátásom, és jobban szelektáltam az események között.

És mi a jó ebben a pesti éjszakában, mi az, ami fontos neked benne?
Jó, hogy a bulizás mellet ma már egyre több a kulturális program, zene, vetítés, színház, performansz… van benne valami többlet: elgondolkodtat, megnevettet, mint pl. a TÁP színház; míg persze ott van benne a bulizás lehetősége is. Egyre több külföldi előadót és együttest hívnak meg, egyre nagyobb a kínálat.
Ami hiányzik, az az utcaszínház, az, hogy a tereken, közterületeken ne csak a politikai rendezvények domináljanak. Szerintem külföldön ennek nagyobb hagyománya van. Londonban nincs különbség a téli és a nyári szezon között - Pesten meg mintha egy másik városban lenne az ember, egészen más a téli, mint a nyári éjszakai élet.

Hogyan alakult a kapcsolatod a színházzal, milyen meghatározó színházi élményeid voltak?
Gyerekkoromban operabérletünk volt, vittek az Erkel színházba, négyórás operaelőadásokra, ami borzasztó szenvedés volt; azután évekig nem érdekelt az ilyesmi. Első, katartikus színházi élményem 15 éves koromban ért, amikor a Katona József Színházban láttam az Übü királyt, és teljesen megdöbbentem: úristen, hát így is lehet? Történhetnek ilyen csodák a színházban? Kaszás Gergő rámrázta a zokniját, Vajdai Vili sáros arccal mutatta az ülepét, mikuláspapírból csinálták a tüzet, Hollósi Frigyes megjelent, mint medve, majd civilben távozott - ezek csodálatos dolgok voltak nekem, és eldöntöttem, hogy én itt, a Katonában akarok tervezni. Mert akkor már a művészet, az alkotás kezdett izgatni, annak ellenére, hogy korábban biológus akartam lenni. Nagyon érdekelt az állatvilág és a test - ezt az érdeklődést beleépítem a munkámba, maszkmesterként például nagy hasznát vettem, hogy annakidején tanultam anatómiát. Ez a döntés úgy született, hogy egy reggel felébredtem, és mondtam a szüleimnek, hogy inkább művész leszek. Innentől kezdve minden hétvégén ott ültem a Katonában, és végignéztem az összes előadást.
Egy festőtől tanultam 2 éven át rajzolni, és tizenhét éves koromban félszegen megmutattam a rajzaimat egy iparművészetis tanárnak, aki teljesen letörte a szárnyimat, rajztudásomat dilettantizmushoz hasonlította, a saját munkáimra meg azt mondta, hogy el kéne helyezni őket egy giccsgyűjteménybe - ez aztán elfordított a művészettől.
Egy nyárra akartam Angliába menni, két év lett belőle, ott fejeztem be a gimnáziumot, egy olyan iskolában, ahol az "art and design" érettségi tárgy volt. Most utólag látom, hogy mennyire meghatározó tud lenni egy vélemény - kicsin múlt, hogy nem mégis biológus lett belőlem. Nem voltam én Angliában sem tehetségesebb, mint itthon, csak ott egészen másképp álltak hozzám a tanáraim, és a bíztatásuk és lelkesedésük nagy lökést adott. Ők beszéltek rá, hogy mindenképpen felvételizzek ott is: két művészeti főiskolára jelentkeztem, mindkettőre fölvettek - csak akkor kezdtem elhinni, hogy van ehhez tehetségem.
Én textil-ruha-divattervező akartam lenni, úgy kezdtem el járni a londoni Barnet College-ba.
Angliában az a rendszer, hogy az első évben mindenki mindenfélével foglalkozik, mindent kipróbál; kéthetes, intenzív feladatok vannak, és egy fél év múlva a tanáraid megnézik a munkáidat és az alapján megmondják, hogy szerintük milyen területre koncentrálj. Ők mondták, hogy nekem mindenképpen a színház lenne az igazi. Az első év után felvettek a nottinghami egyetem díszlet-jelmez szakára, de sajnos ezt már anyagilag nem tudtam megoldani, ezért hazajöttem, és itt felvételiztem az Iparra.
Nálunk előre el kell döntened, hogy milyen irányba indulsz, eleve arra a szakra felvételizel; én kézifestő és nyomott textil-tervezőnek mentem; ez nagyon hasznos volt abból a szempontból, hogy sok alap dolgot megtanultam a textilfestésről, textilkémiáról, alapanyagokról; ezeknek később nagy hasznát vettem a tervezésben. Szerencsére a tanszékvezető, Polgár Csaba tolerálta, hogy én mindent színházi irányból közelítek meg. Másik nagy előnye volt, hogy mehettem külföldre, így vendégdiákként mégiscsak eljutottam a nottinghami egyetemre, ahol egy szemesztert tanultam. Életem legmeghatározóbb időszaka volt ez a négy hónap 1996 őszén, csodálatos tanárokkal, rendezőkkel, diáktársakkal találkoztam ott.
Angliában egészen más szellemiségű az oktatás: ott nem azt nézik, hogy hogyan tudsz rajzolni, hanem hogy hogyan gondolkodsz: drámaelemzést tanultunk, a karakterek megértését, ruhatörténetet, stílustörténetet, kreatív térhasználatot; nincsenek úgy elválasztva a területek, mint Magyarországon, ahol a színész nyakig "jelmez", nyaktól fölfelé már "maszk" vagy "haj".
Miután hazajöttem Angliából, tudatosan kezdtem a színház felé orientálódni: első itthoni munkám a TÁP-színházzal volt, maszkokat készítettem nekik, később jelmezeket is. Vajdai Vilmoson keresztül kerültem kapcsolatba Halász Péterrel, rajta keresztül Bozsik Yvette-tel, vele is dolgoztam; az Állatfarmmal aztán teljesült a vágyam: ott voltak a Katona színpadán a jelmezeim.
Eleinte inkább az alternatív világban mozogtam, a kőszínházak közül csak a Katonát ismertem; a Krétakörről hallottam korábban is, de miután én a Halász - Vajdai - Bozsik köreiben mozogtam, valahogy "ellencsapatnak" éreztem, és előadást sem láttam tőlük. Végül valami közvetítéssel mégiscsak eljutottam a Krétakörhöz, és én készítettem a Leonce és Léna maszkjait, ez volt az első munkám Schillinggel. Nagyon megtetszett ez a közeg, jó barátságba kerültem Péterfy Borival, akinek a maszkot csináltam, ő mesélt nekem az emberekről, a társulatról. Később a Hazámhazámhoz szintén csináltam maszkokat, és akkor éreztem először, hogy mennyire szeretnék ezzel a csapattal dolgozni. Aztán a Jött egy busz forgatásán, Horvátországban Schilling Árpáddal is jobban megismerkedtem, és meghívott a Mizantrópra, ami egyik kedvenc munkám volt: a barokk és a retró kor stílusának összehozása a jelmezekben nagyon izgalmas feladatnak bizonyult.
Legnagyobb hatású színházi élményeim között vannak a Londonban látott előadások (Gormenghast, Loves of Lady Purple…) a Cirque du Soleil előadásai, a DV8, vagy a magyarok közül Bozsik Yvette-től a Faun, a Krétakörtől a Hazámhazám… - általában az fog meg, ahol a látványnak meghatározó szerepe van, ez természetes is, hiszen alapjában véve vizuális ember vagyok. Nagyon tetszett a Siráj, sírtam is rajta, de mégis másképp érint meg, mint például a DV8 utolsó show-ja, ami varázslatokkal teli csoda volt, és ami kapcsán azt éreztem, hogy de jó lenne, ha én is tudnék így varázsolni. Nem hiszek abban, hogy nem a ruha teszi az embert; nem gondolom, hogy a maszk, jelmez felesleges lenne, hogy csak sallang lenne a színházban. Nem feltétlenül vesz el az előadás művészi értékéből, ha meg van tervezve a látványvilága is. Emiatt is nagyon közel állt hozzám a FEKETEeország, tetszett, feltöltött az Ágh Márton tervezte tér.

Úgy érzem, hogy ez a produkció, amit az Annamarival együtt vezetsz, nagyon női munka, női darab lesz - van-e egyáltalán számodra ilyen, mit gondolsz erről?
A nők szerintem eleve erősebbek, mint a férfiak, (állítólag ezt genetikailag be is bizonyították), de most valahogy ebből a szempontból az egész világ felborult, a férfi-női szerepek nagyon megváltoztak. Nem nehéz nőként érvényesülni, mert nagyon sok "nőies" férfi van, aki önként átadja a terepet. Az biztos, hogy az Annamarira meg rám is jellemző, hogy mindkettőnknek van erős férfias oldala is, a jin-jang-arány egy kicsit a jang felé húz - a "férfias" harciasság és határozottság kell ahhoz, hogy az ember el tudjon érni valamit a világban.

A nőiességet azért is említettem, mert van egy olyan, elsősorban női tulajdonság, mint a harmóniára törekvés, és ennek a másik oldala az extázisra, a szélsőségességre törekvés, ami sokak szerint elengedhetetlen a művészi alkotáshoz - te hol helyezed el magad e között a két pólus között?
Én a szívem mélyén ma is egy anarchista punk vagyok. Harmóniára törekszem olyan értelemben, hogy az életem és az alkotói tevékenységem összekapcsolódik, nem tudom szétválasztani a kettőt. Persze, harmóniára törekszik az ember, de a harmónia arra van, hogy szétzúzza, hogy aztán káoszt teremtsen belőle, mert a káoszból lehet igazán alkotni - és aztán minden energiáját arra fordítsa, hogy újra egyensúlyt teremtsen.
Azt gondolom, hogy az ember a munkájában megmutatja a "rosszat", a szenvedést, a fájdalmat, a problémákat - de ahhoz ezeket meg is kell élni. A jót, a katarzist csak akkor lehet megélni, ha megélted a rosszat is. Kellenek a kilengések, ha másért nem, azért hogy az ember megtanulja értékelni azt, amije van - a londoni nélkülözés megtanított arra, hogy értékeljem az egzisztenciális biztonságot. Másrészt rávezetett egy számomra nagyon fontos felismerésre: hogy amit elértem, mindenért meg kellett dolgoznom, ezért az, amit tudok, szilárd alapokon áll. Olyan ez, mint egy vár, amit én építettem: sok tudás, munka és energia van benne. Vagy olyan mint egy buborék, ami nem tud kipukkanni.

Hogyan találtál erre a témára, mi izgat a legjobban ebben a Pesti Est-témában?
Egyre jobban érdekelnek az aktualitások: az, hogy mi van körülöttünk, milyen ez a világ, amiben élünk, milyenek is a velünk egy városban élő emberek. Ahogy kezdtem gondolkozni az előadás a témáján - amiről először csak annyit tudtam, hogy a krétakörös színészekkel szeretném csinálni - és a kezembe vettem a Pesti Estet, elkezdtem olvasgatni az apróhirdetéseket, és rájöttem, hogy rengeteget lehet olvasni a sorok között, nagyon sok kiderül abból, hogy mit keresnek, adnak-vesznek az emberek. És ahogy továbblapoztam, egyszercsak rájöttem, hogy itt van a kezemben a forgatókönyv az előadáshoz, aminek alapján lehetne valami izgalmasat csinálni. Míg a FEKETEországban a tragédiákról, szenzációkról, bűnökről, egyszóval kivételes esetekről van szó, addig a Pesti Estben meg a mindennapos, piti dolgok bukkannak föl, amik körülöttünk zajlanak, kis történetek, amelyek azonban nagyon jellemzőek a mai életünkre. Úgy érzem, hogy ez nagyon aktuális és a közönséghez is közel áll. Maga a Pesti Est, az újság - egy olyan fura tárgy, amit mindenki magával hord, és ami a döntéseinket meghatározza, hiszen nagyon sokan használják úgy, hogy ennek alapján választanak programot. Vizuálisan izgalmas, nyitott, és ugyanakkor kötött forma. Inspirál, de még nem látom a végeredményét, egyes részeket már látok magam előtt, de a végeredményben benne lesz Annamari és a krétakörös színészek kreativitása is - ilyen kísérletező kedvű társulattal még nem találkoztam, szerintem nagyon illik nekik egy ilyen, bizonytalan végű kaland.

Az interjút készítette: Veress Anna
2007. április