Egy hosszú folyamat újabb állomása Schillingék vándor Hamletje. A társulat már évek óta dolgozik azon, hogy élő párbeszédet alakítson ki azzal a heterogén összetételű közönséggel, amely előadásaikra immár rendszeresen visszatér. Az alkotók láthatóan többet szeretnének annál, mint hogy a néző 7-től 9-ig ellegyen a sötétben, majd a ruhatárból kikérve kabátját szépen hazasétáljon. Ennek érdekében számtalan módon és alkalommal próbálták feltörni azt a láthatatlan falat, ami rendes esetben a nézőtér és a színpad közé ereszkedik: a Sirájban például, provokálásképp ránk zárták az ajtót, több esetben szokatlanul közel játszanak a nézőhöz, kiszólásokkal, rövid gegekkel törik meg annak szundikálós illúzióját, de gondolhatunk az olyan önreflektív előadásra is, mint a Nézőművészeti Főiskola, hogy a rendszeres közönségtalálkozókat már ne is említsük. A sor folytatható lenne, de nem kell különösképp bizonygatni, hogy az elmúlt években Schilling Árpád rendezéseiben a színházi önreflexió, illetve a színházról való gondolkodás milyen jelentős szerepet kapott. Ennek két alappillérét egyrészt egy redukált színpadi minimalista nyelvben, másrészt a nézőkről és nézőkkel való gondolkodásban látom. Alig másfél éve a budapesti Katona József Színházban az Előtte-utána című Schimmelpfennig-opuszt konkrétan a nézőtérre rendezte meg Schilling, a színészek a közönség soraiban ülve mondták szövegüket, a színpadra állított hatalmas tükörben pedig kis keresgéléssel mindenki megtalálhatta önmagát. Nem ment soká az előadás, bár vállaltan volt kísérleti. Utóbbi megállapítás a hamlet.ws-re is igaz, előbbi aligha lesz az. A célközönség ugyanis imádja.

Elég csak az előadás honlapján működő üzenőfalra tekinteni. Kevéske szemlélődés után megdöbbenve tapasztaltam, hogy olyan középiskolások, akik saját bevallásuk szerint sem járnak rendszeresen semmilyen kultúrintézménybe, mély átéléssel és szenvedéllyel beszélnek az előadásról, mondják a magukét, vitáznak, érvelnek, olykor megejtően esetlenül, de ami a leglényegesebb: őszintén és felvállaltan. Nincs finomkodás, se magamutogatás, esetleg öncélú szellemeskedés, nem kell pátosszal eljátszaniuk az ostoba irodalomórai szerepet, amikor a halhatatlan költő halhatatlan versét elemzik, nem, erről itt szó sincs: ez a Hamlet ugyanis az övék. Nem kell megfésülködni és fogat mosni hozzá, ez egyenesen hozzájuk jött, egyúttal az öltönyös szorongást is megspórolva ezzel. (Évekkel ezelőtt személyes élményem volt, amikor jópár ismerősömmel megnéztük a FEKETEországot, és őszinte csodálatot váltott ki belőlük az a nyíltság, egyenesség, amivel máshol nemigen találkoznak. Egyszerűen nem akarták elhinni, hogy így is lehet színházat csinálni, ennyire érthetően, hogy még "nekik is átjöjjön.")

Ma már nyilvánvaló, Schilling egyik elévülhetetlen érdeme lett, hogy évről-évre színházba járó embereket teremt jószerivel bárkiből, sőt ennél talán többet is: olyanokat, akik őszintén és bátran gondolkoznak a látottakról, és egyből reagálnak, ha úgy adódik, kritizálják azt. Ezek a kommentek pedig kellő idővel beépülnek az előadásba, annak részévé válnak. Komolyan kérdem: hol vagyunk azoktól a sztárokra nyáladzó sznoboktól, akik előtt szinte már megbukni is külön bravúr? A Krétakör a kezdetektől nagykorúnak tekinti minden nézőjét. Még a középiskolában is.

A cikk teljes terjedelmében a lenti linkre kattintva olvasható!