Schilling Árpád.: Van olyan köztetek, aki már többször látta ezt az előadást? És ha igen, miért néztétek meg többször?

Néző: Én háromszor néztem meg, és mindegyik teljesen más volt. Minden előadásban voltak improvizációk, mindig meglepett. Azért szeretek egy előadást többször megnézni, mert az az érzésem, hogy mindig lemaradok valamiről. Rá szoktam kattanni egy-egy dologra, és akkor szeretek a végére járni.

S.Á.: Mi az, ami új volt ma este?

Néző: Amikor Katona Laci kiugrott, az vicces volt az első felvonásban.

S.Á.: Sándor, te nem örülsz annyira a változtatásoknak, vagy tévedek?

Zsótér Sándor.: Dehogynem. Nagyon kevés tehetséges színészt ismerek, de itt véletlenül nagyon sok van belőlük. Az improvizáció intelligencia kérdése. Mivel fárasztó a reprodukció mechanikussága, minden nap kell csinálni valami újat, tehát szükség van a karakteren belüli szabadságra. Fenntartani az érdeklődést a mű és a játszott alak iránt nem könnyű feladat.

S.Á.: Színészek, mondanátok erről valamit? Az unalom vagy a szándék idéz elő változást? Tehát ha változtattok, miért változtattok?

Gyabronka József: Egyrészt, mert tényleg meg lehet unni. Másrészt, ha az ember ugyanúgy játszik minden egyes alkalommal, szégyelli magát. Törekvés a Krétakörön belül, hogy a legtöbb előadást megpróbáljuk naponta frissíteni, Hogy valami eleven történjék velünk is, hiszen ez a művészet állítólag. De igaza van Sanyinak, hogy az improvizáció intelligencia kérdése.

Nagy Zsolt: Én azt figyeltem meg, hogy ha új helyzetet hozunk létre, az sokkal nagyobb koncentrációt igényel részünkről. Az improvizáció kockázattal jár.

Péterfy Bori.: Lavinát tud elindítani, ha valaki új hangot üt meg, mert felcsigázza a többieket is. Bár ennek az előadásnak nagyon zártak a formái, pici a tér, koreografált a játékmód, azért mindig kitalálunk valamit.

Rába Roland: Annyiféleképpen lehet interpretálni egy gondolatot, és talán ebben van az igazi szabadságunk. Sándor is kéri, hogy törjük szét máshogy a mondatokat, dolgozzunk velük.

Gy.J.: És hát az idővel mi magunk is változunk. Amikor a közeledő előadás előtt két-három héttel előveszem a szövegkönyvet, mindig új dolgokat fedezek föl benne.

Néző: Milyen az, hogy hónapokig nem játsszátok, amikor meg igen, akkor rögtön többször is?

Zs.S.: Nem mindegy, hogy milyen szerep az, amit nyolcszor játszol egymás után. Én repertoárszínházban nőttem fel, ahol havonta kétszer játszottak el egy előadást. Ez a rendszer nagyon más. Operákban láttam ilyet, hogy egy darab kilencszer lemegy, utána semmi. Nyilván ráállhat az ember idegrendszere. Mindenkiből mást vesz ki egy adott előadás.

Néző: Mennyire tud fejlődni egy darab, hogyha intenzíven játszotok öt-hat napon keresztül?

P.B.: Amikor belekezdtünk, én féltem ettől, de most már nagyon megszerettem, és élvezem, főleg bizonyos előadásoknál. Tényleg egészen más mélységek tudnak megnyílni.

Néző: Tehát a harmadik jobb, mint az első?

P.B.: Nem tudom, erre nincs recept.

R.R.: Amikor legalább 3-4 előadást játszunk egymás után, akkor van értelme, hogy bejöjjön a rendező, és kipróbáljunk közösen új dolgokat. Most nemsokára A jégnél fog kiderülni, hogyan működik ez a forma, ugyanis az az előadás még jobban igénybe vesz minket.

P.B.: Ki lehet próbálni végletes dolgokat, mert van rá idő.

N.Zs.: Én a legelső előadást szeretem a legjobban, amikor nagyon régen nem játszottuk. A két blokk közti szünetben rengeteg hatás ér, és azt megpróbálom belepakolni a dologba. Kényszerhelyzetben vagy minden egyes pillanatban, nagyon figyelned kell, hogy le ne csússzál.

S.Á.: "Légy önmagad", vagy "légy magadnak elég", mit gondoltok erről?

Zs.S.: Én manó vagyok. Én nem tudom, hogy lehet-e erről nyilvánosan beszélni. Én mindig nagyon félek kijelölni egy mondatot, hogy arról szól a darab. Erről is, meg másról is, sok kis pici dologról. Elhajítom manó életem és megtisztulok. Én magamnál okosabbnak tartom a nézőket, de kicsit úgy érzem, hogy az emberek ezt megvitatják magukkal. Én mindig meghatódom, amikor R.R. azt mondja, hogy a "légy önmagad" az "elveszíteni az életed". Lehet, hogy valaki nem gondolja, hanem gyakorolja ezt az életet. Szétosztja magát mások között. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden pillanatban ez járt az eszemben, amikor készítettük az előadást. Igyekeztem mindent megtenni intelligensen azért, hogy szolgáljam a művet. Tehát nekem sokkal apróbb dolgokból áll össze ez a történet. Nem tudok több okosságot mondani, és lehet, hogy ez sem volt az.
Látott már valaki más Peer Gyntöt Magyarországon? Bennem valami hihetetlenül ködös és halvány kép élt erről a darabról. Peer egy költő és hagymát eszik. Nektek rokonszenves ez az alak? Ő egy vacak szélhámos, egy görény, egy romantikus hős, egy költő, vagy egy rosszkor rossz helyre született csávó?

Néző: Egy esendő lény, mint mi.

Zs.S.: Megbocsátható neki, amit tett?

Néző: Én meg tudom neki bocsátani.

Néző: Nagyon emberi. Nagyon sokszor kerül olyan helyzetbe, hogy tehetne valamit másokért, de nem teszi meg. Egyedül az anyjánál mutat némi együttérzést, amikor az meghal. A legvégén pedig mindent megért.

Zs.S.: Könnyes-bús egymásra találás a 70 éves öregember meg a 69 éves Solvejg között, aki a hegyekben várt rá. Én úgy érzem, hogy az utolsó pillanat is groteszk. Solvejg mondja már meg, hogy neki mennyi bűne van, különben a pokolba kerül vagy az öntő kanálba. Én mindig annyi humort találok ebben, valami hihetetlen iróniával való szemlélését az életnek. Ezzel csak én vagyok így?

Néző: Valóban tele van humorral ez az előadás. Az ember saját intelligenciájától és szövegértési képességétől függ, hogy tud-e úgy olvasni egy drámát, hogy rákacsintson a lényegére. Nekem emlékezetes volt Ladányi Peerje, ami a mesevilágból jött elő, szárnyalt. De abban a színházban humor nem volt. Még valami. Én ágálok az ellen, amit a rendező úr a szolgálatról mondott. Én azt gondolom, hogy a szolgálat bennünk van. Ha arról beszélnünk kell, tragédia. Mert az ne legyen színész, aki nem tud szolgálni. Az önmegvalósításnak egy csendes formája, hogy én azért vagyok színész vagy tanár, mert szolgálok. Számomra ez egy óriási előadás. Az az előadás, amit én nagyon régóta vártam a lelkemben, hogy emberek szóljanak a színpadon. Nekem Gyabronka Peerje elmesélte azt a történetet, amit megélt, s ami benne letisztult. Tudott úgy interpretálni, hogy közben mosolygott magán, úgy, hogy életre keltette a szituáció szellemességét. Nekem ez borzasztó módon tetszett, és azt gondolom, hogy ehhez nagyon-nagy segítség lehetett a jó szöveg. Amiről eddig beszéltünk, hogy improvizálni lehet egy ilyen zárt műben és zárt szöveggel akkor lehetséges, ha egy értelmes szöveg áll rendelkezésünkre, aminek a hangsúlyait egy adott játékhoz lehet igazítani. De mondjuk nagyon nehéz lehet a Bánk szövegét, ha nem olyan, mint ez, értelmes hangsúlyozással előadni. Szerintem, hogy lezárjam a monológomat, nagyon-nagy értéke az előadásnak, hogy egyfelől emberi és közlő, mer játszani és humorosan nézni helyzetekre, és hogy volt bátorság egy új szöveggel megszerkeszteni ezt az előadást.

Zs.S.: A szövegről annyit, hogy 3-4 éve a kaposvári színház számára készítette Kunos László és Rakovszky Zsuzsa ezt a remek fordítást.

Néző: Nekem most ez az előadás jelenti a Peert Gyntöt, tele humorral, de kétségeim vannak, hogy Ibsen is így gondolta-e? Ami persze nem baj, de az eddigi Ibsen képem megdőlt.

Zs.S.: Én egy sort sem írtam bele.

S.Á.: Nem hátborzongató, hogy ez az ember körbeutazza a földet, egy egészen különleges életet él végig, mégis az az állítás, hogy mindez semmilyen nem volt, nem volt sem rossz, sem jó. De hát hétköznapi szemmel nézve ez aztán valamilyen élet volt, vagy nem?

Gy.J.: A kérdés, Ibsen szerint, hogy magadon viseled-e, mint egy táblán, a mester elrendelését. Én a mai napig nem tudom, hogy ez mit jelent, pedig lassan ötvenedjére játsszuk.

Zs.S.: Döntéshelyzeteket látunk. Berúgjak, vagy sem? Hazakísérjem Solvejget, vagy sem?

Láng Annamária: De csak sodródik. Mindig a könnyebb helyzetet választja.

Zs.S.: Nincs kozmikus válasz. Sok pici, apró dologból adódik össze ez az alak.

Néző: Mi alapján hozza meg a döntéseit Peer? Abba az irányba mozog, ahol jó, vagy egy belső értékrend alapján választ?

Zs.S.: Csodálatos lenne, ha az ember ilyen tisztán tudna működni. Már az anyja is egy hétpróbás, nagyon bonyolult hazudozó, szeretetből és gyengeségből összegyúrva. Nagyon fura környezetben nő fel ez az alak, és ezt büszkén fel is vállalja. Solvejg kivételével nincs senki, aki ezzel szembesítené. Aztán jönnek a manók, akik tükröt tartanak, de azoktól is elmenekül.

S.Á.: Valahogy vicces ez a gondolat, hogy valami mester belevéste az agyamba, hogy mit kellene csinálnom.

L.A.: Nekem ez egyszerűbb. A sivatagban rácsodálkozik az állatokra, látja, hogy mindenki csinálja a dolgát, amire ki van találva.

Gáspár Máté: Igen, csak az ember azért bonyolultabb a békánál, hiszen mindig azt keresgéli, hogy mi az, amiben igazán tehetséges.

Zs.S.: Én azt gondolom, hogy ő egy nagyon komoly költő.

Néző: A gazdagság és a hajó is csak mese. A költő a kályha mellett ül, és álmodozik.

Zs.S.: A törés után egyre vacakabb embert látunk, aki leitatja az embereket, és beduin lányokat csábít el. Egy színvonal csökkenés történik a csávónál, és ez az a része a drámának, amit sokan kihúznak. Egyrészt az egzotikus és drága díszlet miatt, másrészt, mert nem elég érthető. Pedig ez volt Peer élete.

L.A.: Én azért látom ezt életszerűnek, mert Ibsen is elhagyta Norvégiát. Tehát elhúzni délre, ez nem életidegen, abban a korban meg pláne nem.

Néző: Valaki, aki a mesékben él, csak a valóságtól elszakadt világban tudja magát megtalálni, az képes volna a való világban is gazdagságra szert tenni? Ez a két személyiség annyira idegen egymástól.

P.B.: De szerintem mindnyájunknak van ilyen élménye, hogy valakit ezer éve nem láttunk, és megdöbbenünk hogy mivé lett.

Néző: Mennyit húztak a szövegből?

Zs.S.: Ez a legteljesebb Peer előadás.

Néző: Sok a szöveg. Vannak olyan helyek, ahol didaktikusan sokszor ismételnek valamit, ezt én unom.

Zs.S.: Mélységesen nem értek egyet, mert valakire pont az a jellemző, hogy sokszor mondja el ugyanazt. Meg lehetne csinálni ezt az előadást másfél óra alatt is, de minek? A hivatkozásoknak ez a bonyolult rendszere mutatja be ezt az alakot. Az lehet, hogy mi nem tudjuk elég bonyolultan ábrázolni. De én már nem vagyok rövidítés párti, ez bizony egy öt felvonásos, 360 oldalas baromság. Nyilvánvalóan befogadhatatlan, látom a ködös tekinteteket másfél óra után.

Néző: Szerintem Ibsen filozófiája lapos, a Gomböntő nem egy akkora gondolat, tehát nem ér meg annyit, hogy ötször mondja el ugyanazt.

Zs.S.: Nézze, nekem ez volt az érdekes, ez a csalafinta kufárkodás az utolsó pillanatban, ahogy küzd az életéért. Nem azért mondjuk ötször, hogy a hülye is megértse, hanem, hogy belelássunk az alak agyába.

Néző: Én unatkoztam a végén.

Néző: Nekem viszont nagyon tetszett az a jelenet, ennyire különbözőek vagyunk.

Néző: Ez klasszikus értelemben nem is színdarab. Ráadásul nem is Ibsen találta ki, csak benne volt a közköltészetben, és onnan lopta. Tehát ebben az esetben nem a saját interpretációjáról van szó.

Néző: Szerintem őrületesen ironikus az egészben, hogy csúfolja a norvégokat, miközben kifosztja őket, a népmeséiket.

Néző: Peer nem egy hős, hanem egy háromdimenziós ember, akiben állandóan magunkat halljuk, és a magunk rossz és jó döntéseit látjuk viszont. Ezért nem tudunk vele azonosulni. Csupa olyan dolgot mond, amivel állandóan szembe kell kerülni. Azt jól láttam, hogy Lilla úgy tesz a végén, mintha vak lenne?

Sárosdi Lilla: Ezt nem csináltam, vak vagyok.

S.Á.: Ez egyébként miért van?

Zs.S.: Ez bele volt írva a könyvbe, hogy ő már kifelé nincsen, csak befelé él.

Néző: Úgy éreztem, hogy nem öregedtél meg, a karakter ugyanolyan esendő maradt, mint az elején. Nem gondoltam, hogy azért nem lát, mert öreg.

Zs.S.. Vak a bizalomtól.

Néző: Ha valaki a saját maga által ismert népmesei motívumokból egy ilyet hoz össze, az azért nagy dolog. Még azt szeretném megkérdezni, hogy miért pont ez a darab?

Zs.S.: Az volt az ambícióm, hogy olyan darabot keresek a társulatnak, amivel még nem foglalkoztak, így jött ez.

S.Á.: Lehet dönteni ennyire tanári szándékból?

Zs.S.: Nem. Anyag szempontjából volt ez fontos. Tehát hogy ami nekik is tetszhet, ki is osztható, és még el is tudják játszani. Mi az, amit még nem játszottak. Hogy versben játszanak száz órán keresztül.

Néző: Semmilyen belső motiváció nem volt?

Zs.S.: Nem, az közben jön. Először azt gondoltam, hogy milyen hamis képem volt róla. Én úgy tudok dolgozni, hogy közben nyílik ki sok minden, és munka közben történik egy mű megértése. Én mindig irigyeltem azokat a kollégákat, akik előre tudják, hogy miről fog szólni a darab. Szerintem az összeszikráztatás az érdekes a színházban, az anyagnak, a színésznek, a jelmeznek, a díszletnek, stb.

Néző: És a szerep kiosztható volt?

Zs.S.: Igen, többféleképpen is. Furcsa módon olyan az együttes összetétele, hogy akár háromféle Peert is el lehetett volna játszatni, de ezt a nyolc embert ebben a felállásban ideálisnak tartom.

Néző: Szó volt itt arról, hogy Peer hány személyiség, meg hogy ebben az egy emberben ez a sokféleség hogyan valósulhat meg. Szerintem lehetett volna ezt az előadást úgy is csinálni, hogy két színész játssza a különböző korú Peereket, felhívva ezzel a figyelmet arra, hogy jellemváltozás történik. Az tetszett az előadásban, hogy kívülről mintegy visszameséli a megélt, megtapasztalt élettörténetet. A színész, nem egészen jó a szó, de nem annyira átélő, hanem az én számomra epikus módon játszik. Ez az előadás boldoggá tett, mert volt benne keresés.

Néző: Többen úgy nyilatkoznak a Peeről, hogyan lehet azt elképzelni, hogy ez a Peer olyan sokféle. Én ezt nem így látom. Szerintem Peer abszolút egy ember, csak nem tudja lekötelezni magát egy dolog mellé. Amikor császár vagy történész akar lenni, ő mindig ugyanaz az ember, aki megpróbálja magát egy burkokba belerakni, csak nem tudja.

S.Á.: A Mai Manó kávéházban van egy fotókiállítás erről az előadásról. Itt van Lukács N.Zs., aki ezeket a fotókat készítette. Elmondanád, hogy miért és hol készítetted őket?

N.Zs.: Nekem egyáltalán nem a Peer volt a kedvenc Ibsen drámám. A Vadkacsa volt a kedvencem, mígnem itt meg nem néztem ezt az előadást. És akkor én is megdöbbentem, hogy nem vettem észre mindezt. Aztán érdekelt, hogy Norvégiában mit szólnak ehhez az értelmezéshez. Arra gondoltam, mint Krétakör rajongó, hogy meg akarok őrizni egy pillanatot, hogy emlékezzek erre az előadásra 20-30 év múlva is. Ha megnézik majd a kiállítást a Mai Manóban, látni fogják, hogy az előadás alatt besütött a nap a terem ablakain át. Bergenben este fél 12-kor még besütött a nap a bálterembe. Én nagyon szeretem a színházat, az egyik legfontosabb dolog az életemben. Ezeket az előadásokat olyan drága lenne élvezhető módon felvenni, ami nagyon keveseknek adatik meg. A fotó sem alkalmas erre, ez csak egy emlék.

Néző: Szerintem ezt mindenki furcsán nézi, nem csak a norvégok.

S.Á.: Amikor Moliére Mizantrópját vittük Franciaországba, ráadásul Petriből fordítva vissza franciára, kérdezték többen, hogy minek jöttök ti ide ezzel, minek ezt eljátszani egyáltalán?

L.A.: Moszkvában is feszült volt az alaphelyzet, mikor a Sirájt kezdtük játszani, az ő klasszikusukat.

Zs.S.: Nekem nincs ebben nagy tapasztalatom, de amikor felálltak és tapsoltak, meghatódtam, és nagyon aranyosak voltak a beszélgetésen is. Az ott ülő férfiak boldogan ráismertek - sörrel a kezükben - a kissé túlsúlyos, alkoholista Perre.

2007. november 24., TSzRS

A következő alkalom: 2008. február 16. 20.45