Sokféle feltevés létezik arról,
hogyan jött létre a színház, ezek közül egy mese-változat érintett meg a
leginkább: az idők kezdetén egy éjszaka az emberek összegyűltek a kőbarlangban
a tűz körül és meséltek egymásnak.
Egyszer csak valamelyiküknek az az
ötlete támadt, hogy meséjét saját árnyékával illusztrálja. A lángok fényében a
természetesnél nagyobb árny alakok jelentek meg a kőbarlang falán. A többiek
elbűvölten figyelték, és világosan felismerték, melyik árny az erős és melyik a
gyenge, az elnyomó és az elnyomott, az Isten és a halandó.
Napjainkban a reflektorok fénye
helyettesíti az örömtüzet, és a színpadi gépezet a kőbarlang falát. És
bármennyire is tisztelek néhány puristát, ez a mese engem arra emlékeztet, hogy
a technika már a kezdetek kezdetén jelen volt a színházban, és nem szabad
fenyegetésként értelmezni, inkább egységteremtő eszközként.
A színházművészet fennmaradása azon
múlik, hogy képes-e megújulni, be tudja-e fogadni az új eszközöket, az új
nyelveket. Különben hogyan mutathatná be a kor nagy kihívásait, és hogyan
segíthetné az emberek közti megértést, ha saját maga nem nyitott szellemű?
Hogyan kérkedhetne azzal, hogy megoldásokat kínál az intolerancia, a
kirekesztettség, a rasszizmus problémáira, ha saját gyakorlatában elvet
mindenféle műfaji keveredést és integrációt?
Ha a művész a világot a maga
egészében akarja megmutatni, új formákat és gondolatokat kell megfogalmaznia,
és bíznia kell a néző intelligenciájában, hogy az örökös fény- és árnyjátékban
képes felfedezni az emberit.
Igaz, ha az ember túl sokat játszik
a tűzzel, előfordulhat, hogy megégeti magát, de abban a szerencsében is része
lehet, hogy elkápráztat és megvilágosít.
A hagyományos színházi kódokra
fittyet hányó Robert Lepage az 1990-es évek közepén járt Magyarországon; a
Petőfi Csarnokban a Miles Davis és Jean Cocteau leveleiből készült L'Aiguille
et l'opium (Tű és ópium) című előadását láthatta a közönség. 1994-től filmeket
készített, 1997-ben létrehozta Caserne nevű, multidiszciplináris produkciós
központját.