A klasszikus athéni demokrácia legfőbb közösségi fóruma a színház volt, ahol fényes nappal, a kör alakú nézőtéren, tehát a színteret körülfogva, egymással szemben, egymást jól látva ültek a városállam szabad polgárai, akik így nem csupán a darabot, de saját magukat is értelmezhették, egyenként, személyenként, és együtt, közösségként is. A művészeti-esztétikai kérdések szorosan összefonódtak a közösség etikai-politikai kérdéseivel – lett légyen szó akár tragédiáról, akár komédiáról. Nem volt még szüksége senkinek a gogoli Revizor provokációjára („Mit röhögtök? Magatokon röhögtök!”), hiszen úgy is tudták, hogy elsősorban saját magukon nevetnek vagy sírnak (még akkor is, amikor történetesen éppen a másikon). És ha máshonnan nem, hát a szemben ülő néző- és polgártárs nevető vagy síró arcából mindenképp. A modern színházban viszont radikálisan elválik egymástól a kivilágított színpad és a sötét nézőtér, és ott az egyik néző a másiktól, együtt egymástól. Ha nem hozzák tudtunkra, bizony azt hihetjük, mi csak fogyasztók, kényelmes és biztonságos helyre került, kívülálló élvezkedők vagy ítélkezők, élvezkedve ítélkezők volnánk, akik joggal várják pénzükért a kiszámíthatóan igényes szolgáltatást.
A Krétakör Színház évek óta folyamatosan és több szinten provokálja, szelídebben szólva: mozgatja, noszogatja közönségét. A 2004-ben előadott és immár DVD formátumban is kibocsátott Feketeország ezt az esztétikai-etikai provokációt valamiféle szatirikus politikai kabaré formájában tálalja – egyfogásos étekként, feketelevesként, amely ugyanakkor sűrű és nehéz egytálétel, jóllakat ugyan, ámde meg is fekszi a gyomrunkat. És talán épp annyira, amennyire kell. Amennyire a 2004-es országos körülmények is megfeküdték, vagy éppen a 2006/07-es jelenlegiek. Schilling Árpád és társulata az akkori, EU-csatlakozás körüli híreket, aktualitásokat vitte színre, ország- és önismeretre nevelve, jobban mondva: buzdítva a nézőket. Ami – az ország- és önismeret – konkrétan leginkább azt jelenti, hogy felhívják a figyelmünket azokra a napi hírekben összpontosuló fonákságokra, ízléssértő vagy vérlázító sajátosságokra, amelyek újsütetű (vagy nem is olyan újsütetű) demokráciánk legmakacsabb tulajdonságainak, már-már zsigereinkbe ízesült hagyományának tűnnek. A politikai szándék itt elsősorban a „politika” szó eredeti értelmében a közösség, a Feketeországnak becézett Magyarország legsajátabb ügyeit célozza. Még akkor is, ha azok nem az ország teljes felületét, mondhatni, nem a teljes nemzettestet érintik, hanem csak bizonyos perifériális, marginális jelenségeket. Ahogyan azt a DVD-tok belső oldalán idézett kritikus is észleli, és vallja: „Nem, nem élünk Feketeországban, és sajnáljuk, akinek a fekete lét jutott.” (Muray Gábor: Nem, nem élünk Feketeországban, Magyar Nemzet, 2004, 7, 27.) Ők volnának a kisemmizettek, a megalázottak, a megnyomorítottak. És emlékezzünk csak, hogy az egyébként semmilyen, úgymond, komoly problémával nem küszködő Aljosa Karamazov sem tudott mást tenni akkor, amikor találkozott az emberi nyomorúság egy-egy példájával, példányával, mint sírni. Úton-útfélen sírva fakadt. A Krétakör Színház társulatának tagjai nem, vagy csak ritkán sírnak. Ámde annál inkább nevetnek, gúnyolnak, csúfolnak, karikíroznak. Legalábbis a színházi maszk ironikusan ezt mutatja. És hogy mit rejt? Annyi bizonyos, hogy amit látunk, az valaminek a visszája lehet. Talán leginkább az elesettekkel való szolidaritásnak, együttérzésnek, amely – lévén a művészet egyszerre etikus és képmutató, etikusan képmutató közegében vagyunk – szemérmesen leplezi magát azokkal a látszólagos szemérmetlenségekkel, amelyeknek stilizált volta elsősorban talán éppen látszatvoltukra utal. A szemérmetlenül harsány, mivel vulgarizmusokkal és testies jelenetekkel zsúfolt, szókimondó és magamutogató előadás éppenséggel – valamely eredendőbb szemérmességből fakad. Innen az előadás legfőbb értéke: esztétika és etika ironikus, szatirikus együttállása. A harsányra maszkírozott előadás esztétikailag és etikailag legkoncentráltabb, legtisztább részei talán éppen azok, amelyekben például a hajléktalanokra irányuló társadalmi lelkiismeret-gyakorlat torz automatizmusáról, az önmagukat elkeseredésükből felgyújtó emberek fatális mozdulatsoráról, vagy éppen a felnőttek/szülők által megerőszakolt gyermekek vegytiszta kiszolgáltatottságáról van szó. S innen nézve bizony jócskán közügy, hogy mit kezd az önmagát centrumnak valló (köz)felfogás a periférikusnak tekintett, ilyen-olyan okoknál fogva margóra szorult vagy szorított jelenségekkel. Akár az áldozatokkal, akár az elkövetőkkel. Mert a térségi mentálhigiéniás gyakorlatra felszólító előadás olyan kényes kérdéseket is érint, azaz esztétikailag stilizál: parodizál vagy brutalizál, mint például az antiszemitizmus vagy a papi pedofília. De szó esik még rablógyilkosságról, bűnözésről, rendőrségről, választásról, hivatali visszaélésről, olimpiai doppingbotrányról – illetve mindezek kapcsán leginkább arról, ahogyan elérnek minket a hírek, ahogyan fogadjuk a híreket, ahogyan látjuk a hírek negatív hőseit, és ahogyan láthatjuk látó magunkat. És talán ez utóbbi mozzanat a legfontosabb: hogy tényleg és leginkább rólunk, a mi országunkról van szó. Hogy nem tudjuk a hírektől függetleníteni magunkat, sem kényelmességi („elegem van ebből a szemétből”), sem moralizáló alapon („nem foglalkozom mások szemetével”). A mélyen etikus Babits Fekete országának imperatívusza ma is érvényes. Kiváltképp a vers utolsó sorainak jajszava: „… fekete az anyag rejtett lelke, / jaj, / fekete, fekete, fekete.” A darabban egyébként a színészkórusra hangszerelt vers utolsó sora elmarad, s így a végszó, egyszerre tizenhárom torokból süvítve, hangsúlyosan: „jaj”. Jaj bizony. Jaj, rólunk van szó! Jaj, itt élünk! Jaj, mit kezdjünk azzal, hogy itt élünk! Nézzük hát a Krétakör Színház olykor megnevettető, olykor megrázó jajszavának színpadi következményeit, formáit, amelyeket szépen visszaad az Erdély Mátyás által jegyzett operatőri munka. Feszültségteli a tér. A színpad rózsaszín és fehér, a színészek mind fekete ruhát, azaz szmokingot illetve estélyit viselnek. A színpadtérre számos ajtó nyílik, tulajdonképpen ezek keretezik három oldalról a teret, amelyeken be- és kijárnak a színészek. Mindegyiknek névre szóló széke van a színpadon. Saját nevükön szerepelnek, noha nem a saját személyüket játsszák. Azonosak is meg nem is azzal, amit játszanak. Nem kívánnak elhatárolódni mindattól, ami a színpadon történik, ami emberi, nagyon is, túlságosan is emberi, és talán ezt várják tőlünk is. Legyen a színpadon akár párduc, akár gödölye. (A vulgarizmusokban elképesztően erős és otthonos, s így az előadás egyik alternatív kulcsfigurájának, egyfajta verbális konstansnak tekinthető Mucsi Zoltánt leszámítva a színészek többféle karaktert is eljátszanak.) Erős a három-, vagy inkább négyfokozatú nyitány: pornografikus szájgyakorlatozás után felcsendül az Örömóda egy oboán, Láng Annamária jóvoltából; majd pezsgős ünnepi beszéd – tisztán böfögésből, Terhes Sándor alakításában; rá azonnal Babits verse kórusban énekelve; és végül féktelenül káromkodó szakik (persze szmokingban) bajmolódnak egy áramszekrénnyel. S ezután kezdődnek a tulajdonképpeni hír-etűdök, illetve azok prózai és zenés színpadi feldolgozásai, arányosan váltakozva – a kabaré klasszikus szabályainak megfelelően. A közéleti aktualitásokat olykor jobban, olykor kevésbé stilizálva értelmező előadás végén sokkoló, szimbolikus arányú jeleneteket látunk a színészek egymás testén elkövetett erőszakmozdulataival, persze meg-megtörve különböző elidegenítő effektusokkal, például a színes-kapaszkodós ugráló labdákon erőszakos apukájukhoz éneklő szmokingos gyermekek kórusával. Legvégül a német anyanyelvű Tilo Werner műértelmezését halljuk – németül. Ilyesféle fordulatokkal: „A rosszról tudósítván mozgósítani akarunk a jó érdekében.” Majd azonnal: „Látszólag.” Csak hogy még abban se lehessünk biztosak, bizonyosak, hogy elkülönült, autonóm, okosan mérlegelő és ítélő értelmezők lehetünk. Hogy szükség van bármiféle értelmezésre. Hogy higgadt és okos véleményformáló nézők vagyunk, hogy fontos a véleményünk, hogy az a fontos, mi a véleményünk. Talán inkább, egészen egyszerűen, vagyis a színház közösségi, közösségformáló tapasztalatának jegyében az a fontos, hogy részt vettünk az előadáson. (Most éppen a 2006-ban rögzített filmváltozat nézőjeként.) A darab két fő erőforrása, amelyek arányos váltogatása révén szinte végig feszültségben maradunk: a komikum, akár a legdurvább (arisztophanészi) értelmében, és a verbális-vizuális provokáció, amelynek tere és tárgya a sokszor fedetlen emberi test, illetve annak egy-egy intim részlete, közege pedig többnyire az erőszak. Az elsőre példa lehet az önmagukat lángra lobbantó emberek lidérces kórusával megtört hungarista összeesküvés-paródia a „magyar vér” jelszavát horkantó Katona László, Mucsi Zoltán és Rába Roland hármasával. A másodikra felhozhatjuk a konyhakéses abortuszjelenetet, melynek résztvevői a társulat színésznői: Csákányi Eszter, Láng Annamária, Péterfy Borbála és Sárosdi Lilla. A kettő ötvözete pedig a nemzetközi szakértők előtt az asztalon állva pohárba vizelő olimpiai aranyérmes atléta, Nagy Zsolt alakításában. Egyébként a szakértők egyike, Gyabronka József is többféle karaktert játszik magas színvonalon: kórusvezető paptól kezdve aggályoskodó választási bizottsági tagig. Mindenesetre a darab egyoldalú, fekete. Ámde egyoldalúságában, feketeségében van az ereje. Nem is beszélve arról, hogy az alapszín megannyi árnyalatát képes felvonultatni, a fekete humortól a gyászfeketéig. És sosem próbálja a feketét szürkévé maszatolni, miáltal mégis – paradox módon – közel kerül a fehérhez. A Fekete ország költőjének kortársával, Adyval szólva: „Aki elvásik feketén, / Muszájul, szörnyűn, másokért, / Hogy a Jövőt fehérnek tudja.” Noha ez a gondolat így, ebben a hangfekvésben, elképzelhetetlen, hogy elhangozzék a Feketeországban. De éppen ezért hangozhat el ebben a kritikában.

Az előadás a Krétakörmenet keretében 2008. júniusában újra megtekinthető!
Jegyrendelés: jegy@kretakor.hu