2008. május 1.
1. beszámoló - az alkotói oldal
Patrick Sommier, francia partnerszínházunk, az MC93 igazgatója, a 2006-os A csillagász álma című akció után ajánlotta fel, hogy befogadószínháza egész épületét felhasználva (melyben az elmúlt 7 évadban szinte valamennyi előadásunkat bemutathattuk) készítsünk helyspecifikus akciót. A lehetőség tökéletesen illeszkedett a megújuló Krétakör terveibe, a háromhetes próbafolyamatra mintegy 20 alkotótárssal - köztük zenészekkel, képzőművészekkel - érkezett a helyszínre. A kísérlet érdekessége, hogy a csapat egész idő alatt a színház épületében táborozott, az önellátó kemping egyben a happening díszletéül is szolgált.
A közönség (amely május 20-tól tizenötször nézhette meg a Szabadulóművész apológiája munkacímű projektet) a tervek szerint minden alkalommal különböző akció részesévé válhatott.
 |
 |
| Sárosdi Lilla és Schilling Árpád |
|
Schilling Árpád:
Bemegyünk egy színházba, és addig sétálunk benne föl, s alá, míg eszünkbe nem jut róla valami.
Pl., hogy minek egyáltalán a színház? Minek figyeli ember az embert minden este annyi helyszínen szerte a világban? Meg hogy minek egy kulturális központ (Maison de la Culture) a külvárosba? S megidéz-e valamit a címe: 1 boulevard Lénine?
A külvárosban főleg bevándorlók élnek, azok meg nem járnak színházba, vagy igen? Negyven éve volt '68 májusa. Emlékszünk még rá? Mire emlékszünk? Én semmire, hisz akkor még gondolat sem voltam, nemhogy kiművelt értelmiségi éntudat.
Szabadok vagyunk. Szabadok vagyunk? "Akarjátok a lehetetlent!" Akarjátok? Egyáltalán mi a lehetetlen? A lét határozza meg a tudatot, vagy a tudat a létet?
Mifelénk nincs tudat, csak lét. Arra megyünk, amerre mutatják az urak. Birkaország. Nézzék meg a térképen! Versailles-ban nyírták neki ezt a fazont. Birkanép. "Ti mind egyéniségek vagytok." "Igen!" "Én nem." Nem vagyok birka, nincs is helyem itthon. Máshol se. Jó nekem a szabadban. Ökológiailag vagyok szabad. Felőlem kifogyhat a gáz, a villany, háború is jöhet. Legfeljebb fejbe lövöm magam. Engem nem fogtok fazonra vágni! Kerülöm a supermarketeket, nem vásárolok repülőtéren, nem keresem a világmárkákat. Húst akarok, vadhúst, földet, meg eget…
tovább>>
Schilling Árpád alkotótársai:
Belényesi Zoltán, Bolcsó Bálint, Jeanne Candel, Éltető András, Fancsikai Péter, Gáspár Máté, Gulyás Márton, Kollár Adél, Kovács Balázs, Láng Annamária, Nagy Zsolt, Juliette Navis-Bardin, Papp Szilvia, Rubik Ernö, Sárosdi Lilla, Mehdi Slimani, Terhes Sándor, Marc Vittecoq, Oleg Vorslav, Lawrence Williams
valamint a festők: Baróti Anna, Laczkó László, Szabadvári Attila , Szarvas Ádám
Az MC93 munkatársainak és Seine-Saint-Denis lakóinak közreműködésével
De bármilyen hangosan követeljük is a varázslatot, a lelkünk mélyén félünk attól az élettől, amelyre az igazi varázslat nyomná rá a bélyegét.
Magunk vagyunk.
Beköltöztünk.
25 méteres belmagasság, a nézőtér eltávolításával nyert térrel együtt nagyjából fél futballpályányi terület és ez csak a nagyterem. Benne Quechua sátrak - ilyenekben laknak a Szajna-parti csövesek. A backstage a konyhánk. És van még két doboz krétánk, hogy teleírjuk a fekete teret és az épület többi részét is. Idővel feltöltődik az épület a mindennapi élethez szükséges személyes holmikkal, installációkkal, nem is tudni már pontosan, melyik-melyik - "A mindennapi élet önszerveződése."
Nincsenek beosztott csapatok, mint a korábbi workshopokon, van viszont vagy húsz ember, aki kedvére elkezd járkálni a hatalmas terekben, kis öltözőkben, folyosókon, és ha eszébe jut valami, megmutatja. Az akcióban alig használunk majd valamit testünkön, lelkünkön és eszünkön kívül. Azokra kérdésekre reflektálunk, amik szembejönnek velünk: '68 májusa, 1 boulevard Lénine, Szabadok vagyunk. Szabadok vagyunk? És a találkozásokra, melyek újabb kérdéseket vetnek fel: Szikh vallási közösség Bobigny-ban, hip-hoposok, rapperek, slammerek, bevándorlókat segítő-, a női kasztrálás ellen küzdő szervezet. Találkozás mindazokkal, akik itt élnek, mégsem jártak soha az - elvileg számukra létesített - "kultúrházban" (vö. Maison de la Culture) A lényeg, hogy valamit tennünk kell a közöny ellen, amiből gyúrva vagyunk. Ezért az élőadások (sic!) során folyamatos döntéshelyzetbe kényszerítjük az embereket. Képekkel dolgozunk és állandó kommunikációval, szöveg, díszlet és színjátszás helyett. Ha nem szólunk a nézőhöz, ha a semmit kínáljuk neki, az is a kommunikáció része, reakciót várunk.
tovább>>
Az élet és a színház keretei majdnem összeérnek. És mégse.
Egy hónap Párizsban ennek a mégsének a megértése végett.
Végső soron arról van szó, hogy egy innen érkező hatás ugyanolyan fontos lehet, mint egy amonnan érkező, így ilyen értelemben nincs hierarchia - munkánk struktúrája ennyiben fedi az életet. Most, mikor ezeket a sorokat írom, épp az esti előadásunk kezdődött meg - a konyhában ülök, a nézők egyenként szivárognak befelé az utcáról. Bizonyos értelemben kényszerűség a mutatás - ügyünk jelenlegi állapotát figyelembe véve. De nem gondolom, hogy magyarázkodnunk kéne, esetleg elnézésért hajladoznunk. A ma délutáni előadás kezdetekor Nagy Zsolti nekiállt lefutni a maratont egy futópadon - ezekben a percekben éppen a végét tapossa a távnak. Egy futó ember a színház ajtajába állítva, aki három és fél óra alatt virtuálisan megtesz negyven valahány kilométert. Igazi erőmunka, és mégsem történik haladás - fizikai eltávolodás attól a ponttól ahonnan elindultam. Parmenidész szerint a közös az, ahonnan elindulok: ugyanoda érkezem. Ha az elindulás, a haladás, és maga a megérkezés is ugyanahhoz a ponthoz van kötve, az első blikkre könnyen keltheti a statikusság látszatát. Kérdés - milyen távolból (vagy épp milyen sebesség mellett) kell látnunk a tárgyat, hogy mozgását érzékeljük? A tökéletes metafora az egy helyben futó ember - senki sem kérdőjelezi meg munkavégzését, mindenki számára egyértelmű fizikai erőfeszítése. És mégis, a haladás ezen absztraktabb szintje valamiért külön lábjegyzeteket kíván.
tovább>>
Egérrel mozgatható panorámakép. Megtekintéséhez az ingyenes Apple Quicktime Player szükséges.
Fotók: Baróti Anna, Lea Crespi, Fancsikai Péter, Szabadvári Attila és Szarvas Ádám
