- Mindig amolyan kortalan színésznőként tartottuk számon, de amikor másfél évvel ezelőtt interjúztunk, éreztem, komolyabban foglalkoztatják a korkérdések. Ez az időszak egybeesett a válsággal, a Krétakör bizonytalan jövőjével?

- Ne nevezzük válságnak. Annak idején azért választottam a Krétakört, mert azt láttam, hogy fiatalemberek új gondolkodásmóddal, új energiákkal, új formákban akarnak szólni a világhoz, minden tudásukat, tehetségüket mozgósítva - és ez nekem nagyon tetszett. Érdekeltek, és boldog voltam, hogy velük dolgozhatok. Állítom, hogy csak úgy tudunk frissek maradni, ha fiatalokkal vesszük magunkat körül. Ez örök törvény. De az évek múltán egyszer csak eljött az a pont, furcsa módon épp a Kossuth-díj tájékán, amikor megéreztem, hogy ez csapda is. Vágysz a nyitottságra és a szabadságra, ám egyszerre rádöbbensz - csupán azért, mert ők fiatalok, és a saját útjukat járják, a saját felfedezéseiket teszik meg -, céljuk a múlttól való eltávolodás is egyben. A maguk igazságát keresik. Rossz ráébredni, hogy vannak korlátok.

- Mondja ki, amit kerülget.

- Nem tudok velük továbbmenni.

- Ha azt mondaná Schilling Árpád, tarts velünk, tudná vállalni, ami ezzel jár?

- Nem mondja. Bizonyos feltételeket már nem fogadhatok el ötvennégy évesen. Harminchat évnyi munkámat nem lehet figyelmen kívül hagyni. Itt természetesen nem a pénz értékéről van szó, engem az egyenlőségnek már a gondolata is felháborít. A színházban nincs egyenlőség!

- Mikor érezte először, hogy a kora iránt csökken az érdeklődés?

- Nem csak erről van szó. Két szálon fut a történetem. Színháztörténetet élek. Csehov Sirályát játsszuk élesben, és ez gyönyörű. A fiatalok új formát akarnak, az idősebbek fojtják őket. A kísérletező múltam hagyományos jelenné vált. Ameddig tudok, megyek velük, de ha arról beszélünk, mi az a problémakör, ami rólam szól, akkor azt mondom, a korom, a nőiségem. Én felépítettem egy életet, egy karriert, egy sorsot, harminchat év munka van mögöttem, amire büszke vagyok - ez meg az ő problémájuk. A kész dolgoktól menekülnek. Persze pontosan tudom a "játszma" végét, egyszer ők is benne találják majd magukat a saját "készükben", és pár évtized múlva ugyanez lesz a problémájuk. És ez is gyönyörű. Ha visszagondolok a fiatalságomra, mindent ugyanígy csináltunk. Például Olsavszky Éva és Kun Vilmos nagy szerepeket játszottak Kaposváron, mikor mi még csak bontakoztunk.

- Akkor nem érdekelték az ő problémáik?

- Nem nagyon. Tiszteltem őket, de kétségtelen, én érdekeltem magamat. Schilling most fiatalokat akar megszólítani. Velük beszélni, az ő igazságukról. Közös játékba akarja hívni őket.

- Én úgy éreztem, a formabontásra vevő, gondolkodni vágyó, magát a szellemiséget értékelő nézőket szólították meg, korra való tekintet nélkül.

- Ez így van. De természetes, ő kíváncsi fiatalember, a saját állapota érdekli. Korábban még színdarabokat formált a saját gondolataihoz. Fontos sajátossága volt a Krétakör-előadásoknak, hogy formailag mindegyik mást mutatott. Úgy akart fogalmazni, hogy a mai néző számára izgalmasak legyenek. Abból a szemszögből közelített, hogy a nézőt soha nem szabad kiszolgálni, gondolkodásra kell késztetni. Ezzel én is tökéletesen egyetértek.

- Sokat kapott szakmailag a Krétakörben töltött évektől?

- A pályám legszebb ajándéka ez a hét-nyolc év. Megújított. Rengeteget tanultam tőlük. Bátorságot, őszinteséget, egyszerűséget, humort, szürreálist és abszurdot. Fontos volt a kutatómunka, fontosak a táborok, a szabadegyetem, a nyelvtanulás. Olyan alapdolgok tették ki a mindennapjainkat a színházcsináláson kívül, ami nélkül ma már elképzelni sem tudom, hogy alkotóemberek legyünk. A Kossuth-díjat szintén a Krétakör-tagság alatt kaptam meg. Nagyszerű rendezőkkel dolgozhattam: Andrei Serbannal, Kristian Smedsszel, Mundruczó Kornéllal, Hajdu Szabolccsal.

- Ahogy sorolja ezeket, úgy tűnik, mintha azt érezné, vége, elvágták a varázsfonalat. Van azért miből profitálni.

- Abszolút. Minden élmény és munka belém épült, megváltoztatta szemléletemet, meghatározza gondolkodásomat. Rengeteget szerepeltünk külföldön, megismertem a világnak számos más szeletét, a végtelen nyitottságot, megtapasztaltam, hogy a kelet-európai kultúrát micsoda érdeklődéssel fogadják szerte a kontinenseken. Amerika, Anglia, Oroszország, Írország, Norvégia, Bosznia, Portugália, Damaszkusz... - mind része az életemnek. A fél világot bejártuk. Franciaországban folyamatosan óriási sikereink voltak. És ezek a helyzetek minden esetben megerősítették az előadásokat. A Sirájban például, szerintem már nem lehet téveszteni. Leegyszerűsödött, finom lett. Teljesen magamra formáltam Arkagyinát. Ami velem a színpadon történik, az egy színészálom. Egy csoda.

- Nem számolt azzal, hogy vége lesz, hiszen Schilling már az elején elmondta gondolatát a kör megrajzolásáról, feltörléséről, újrarajzolásáról?

- Ezt én elfogadtam, de azt érzem - és itt kizárólag magamról beszélek-, hogy még nem kellett volna feltörölni. Ebben a társaságban még vannak olyan energiák, melyek újabb munkákat és örömeket hozhattak volna. Ezzel együtt a Krétakör Schilling Árpád találmánya, az ő személyes története. Ő pedig ezzel a struktúrához illeszkedő, hagyományos formációval nem tudott mit kezdeni, ezért továbblépett.

- Gáspár Máté mondta, hónapokig beszélgettek Schillinggel arról, hogyan lehetne fájdalommentesen változtatni, kiszabadulni a "minthaintézményi" működés szorításából, de a végeredmény mindig a"sehogy" lett.

- Szerintem lehetett volna, de erről én nem akarok beszélni, ez az ő döntésük.

- Ahányan vannak, annyiféleképpen élik meg a történteket.

- Így van, és tudni kell, nekem semmi problémám nincs azzal, hogy egy gondolkodó, tehetséges művész valamit abbahagy, amiben már nem hisz, és újat akar. Megértem. De ha engem kérdez, a magam történetét keresem, és sajnálom, hogy ennyi volt. Nagyon társulati ember vagyok. Szerettem hozzájuk tartozni.

- Megint Gáspár Mátét idézem: "a társulati létezés szívja el az időt, szűkíti a teret". Eszerint ők nem akarnak"tartozni "?

- Úgy hiszem, Schilling nem állandó társulatot akar, hanem közösséget. Választott évekkel ezelőtt tizenhárom színészt, akik a maguk módján mind mások, érdekesek, tehetségesek, izgalmasak voltak. Hihetetlen egység jött létre. Én a társulati formában hiszek, a folyamatos munkában, és nem a projektekben. A továbbiakban is ezt a fajta közeget fogom keresni.

- Alig van olyan társulat manapság, melyhez érdemes szerződni.

- Nem akarom elkötelezni magam. Inkább reménykedem, hogy lesznek olyan produkciók, melyek össze tudnak majd hozni tizenhárom ilyen színészt. Szeretnék találni olyan embereket, akikkel szívesen dolgoznék. Ebben az értelemben tehát nem zárul le semmi. Egy olyan elv szerint szeretnék tovább élni, amit már Kaposvárral kapcsolatban is nyilatkoztam: nem szabad szomorkodni azon, hogy vége, hanem mosolyogni kell azért, mert megtörtént.

- Akkor mosolyogjon!

- Jó, jó, de nekem egyelőre hadd fájjon, hadd legyen nehéz. Még. Mert nagyon fontosnak tartom, amit átéltem, tisztában vagyok vele, hogy így kellett történnie, de nem bírok és nem is akarok lazán túllépni rajta.

- Fájdalmat érzek magán, fásultságot nem.

- Nemrég mutattuk be a Magyar a Holdont, és a Kulka Jánossal közös estünket Kaposváron. Márciusban készülök egy Parti Nagy-estre, ez egy monodráma lesz, melynek alapja Lajos hét novellája. Anger Zsolt rendezi. Ezenkívül Kollár László, a Kis Tehén zenekar frontembere írt egy szuper zenés mesét: Egyszer mindenki hazamegy. Szeretném, ha felnőtteknek szólna. Közvetlen partnerem dr. Thuróczy Szabolcs lesz, akivel régen szerettem volna dolgozni. Vár rám még egy Phaidra, a szerző, Tasnádi István rendezésében. Tervezünk egy előadást Ascher Tamással, amelyben azok a krétakörös színészek is benne lesznek, akik most nem mennek Árpáddal.

- Ennek a Katona ad majd otthont?

- Nem szeretnénk bevinni kőszínházba.

- Miért?

- A Krétakör is sokáig vágyott rá, hogy legyen helye, és mert nem lett, izgalmas folyamat vette kezdetét. Csodás helyszíneket találtunk! A Nagycirkusztól a Budavári Sziklakórházon át a Vakok Intézetéig.

- Nincs a Krétakörrel szakítás, kenyértörés?

- Nincs. A kommunikáció most értelemszerűen visszafogottabb. Nem tudok hazudni. Amikor nem játszom velük, azt nekem még nehéz feldolgozni. Próbálom józanul kezelni, hogy bár még együtt lehetünk, ezek a napok meg vannak számlálva. Június 28. után minden előadásom lekerül, A jeget a Nemzetiben fogjuk játszani.

- Nem érez keserűséget?

- Furcsán érzem magam, de nem vagyok elkeseredve. A Krétakör nagy szerelem. Az egyik fél azt mondja, legyünk barátok, és elmegy mással. Ilyenkor kénytelenek vagyunk elengedni, és belenyugodni, hogy egy darabig nem lesz közös történetünk. Jászai Mari írta 1900-ban: "Ne mondjon ki az ember mindent, ami a szívét nyomja, maradjon valami belül is, ami elkeseredését táplálja és energiáját sarkantyúzza... Sem panasz, sem bosszú nem illik hozzám. Nekem van hivatásom, ami mindenért kárpótol." Látja? Vele is megesett.

 

1995 januárjában, amolyan "ad hoc' társulatként tűnt fel a Krétakör a magyar színházi életben, és hamarosan a jó szemű színházjárók egyik kedvenc csapata lett. Schilling Árpád eszménye szerint a Krétakör a mindig változó, az ügyek és gondolatok köré újra- és újraalakuló csapatot jelenti, akiket minden alkalommal ő hív be és ő búcsúztat. Ezekben a hónapokban zajlik a Krétakör történetének első nagyobb szabású búcsúztatása. Csákányi Eszter már nem megy tovább a csapattal.