„A darab címe: Előtte-utána. Na, de közben!” – méltatlankodik MGP a szinhaz.hu-n, akinek a darab sem nyerte el tetszését: „ Schilling életre dresszíroz a nézőtéren 22 filléres monológot.”
„Még meglehetősen az előadás elején (...) idős asszonyok szent énekben kérik a Megváltó irgalmát. Ők utána távozhatnak. Mi még majd' két órán át nézhetjük tükörképünket.” – panaszolja Zappe László a Népszabadságban (2006. január 16. ), bár ugyanő később elismeri: „ A Katona és a Krétakör színészei kifogástalanul és egységesen beszélik az előadás nyelvét. A megkettőződés, az ábrázolás és a minősítés, az átélés és a távolságtartás egysége természetes a számukra. Virtuózan jellemeznek vagy maradnak éppen közömbös elbeszélők.”
Bóta Gábor a Magyar Hírlapban (2006. január 16.) az előadás szándékát nem vitatja: „Arra szólít fel, hogy merjünk lelassulni, próbáljunk elmélyedni magunkban, igyekezzünk az ingerküszöbünket a normálisra visszaállítani, ne csak a harsány csinnadrattára reagáljunk, hanem az apró rezdülésekre is.”, ugyanakkor kérdésesnek találja a megvalósítást: „Egy kísérlet közös résztvevői vagyunk, ami próbára teszi koncentrációs készségünket. Schilling (...) most a publikumot is teszteli. (...) Nagy kérdés, hogy lehet-e az unalomnak feszültsége, vagy ez már bizonyos pontokon a produkció létét fenyegeti.” Összefoglalólag megállapítja: „Schilling Árpád előadása megint vihart vet, és vihart arat.”
Koltai Tamás az Élet és Irodalomban elsősorban a nézők ’színpadi’ jelenlétének intenzitását kifogásolja: „Nem csak a színészek játszanak, mi is. Mi többet játszunk. Több eszközt használunk. A színészek mozdulatlanul, egyenes derékkal, előre szögezett pillantással ülnek, mi mocorgunk, tekintgetünk, köhécselünk, orrot fújunk, mobiltelefonunk után kapkodunk. (...) Izgő-mozgó, indiszponált jelenlétünk öt perc után elmondta a magáét, attól kezdve zavaró. A kísérlet nem sikerült.”
Csáki Judit, a Magyar Narancs kritikusa (2006. január 26.) a kudarc okát elsősorban a darabban látja: „Schimmelpfennig darabja ugyanis többnyire lapos és henye(...) e mozaikok ugyan lassacskán kapcsolódnak egymáshoz, (...) de önmagában egyikük sem izgalmas annyira, hogy fölébressze, majd fönn is tartsa a nézőben a tabló- vagy puzzle-készítés igényét.”, és kétségei vannak a megvalósítással kapcsolatban is: „Egy nem túl komoly kérdés vetődik itt föl erősen. Az ugyanis, hogy ha a színházi zsöllyeszomszédom elmesél nekem egy amúgy banális szállodai légyottot, színház lesz-e abból, ha a szomszédom történetesen színész, és a történet nem vele esett meg, hanem egy író találta ki. (...) A gyönge panelhelyzetek nem emelkednek önmaguk fölé, nem nyernek sem mélyebb, sem magasabb értelmet.”
Azért megszólalt biztatóbb hang is: „A darab egyébként, nevezzük inkább szövegnek, zseniális. Őszinte és pontos. Az író, Roland Schimmelpfennig nagyon sokat tud az emberről, a kiszolgáltatottságról, a reménytelenségről, a férfiről és a nőről, az esetlenség derűjéről. És úgy látszik, hogy ez érdekli a rendezőt is. Törőcsik Mari szövege például olyan, mint egy Bergman-film, vagy egy Duras-novella. Megejtő. „ – írja a kultúrportálon Gyürke Kata, aki láthatóan élvezte a színészek játékát is: „Láng Annamária lubickol szerepében, Csákányi Eszter álmodozó figurája is felejthetetlen. (...) Amikor a színészek, mint egy kórus, egyszerre és kánonban beszélnek, hirtelen olyan érzésem támad, mintha a nézőtér legtitkosabb gondolatait hallanám, mintha belelátnánk egymás gondolataiba. Schilling Árpád megint erőset alkotott, közben meg mintha jót játszanánk.”
Kaptunk hideget-meleget a kollégáktól és a nézőktől is, de abban mindenki egyetértett, hogy a magyar színházi életben úttörő, fontos és izgalmas előadás született.
Ha saját véleményt szeretne alkotni az előadásról, jöjjön el és nézze meg a Katonában – ugyan februárra már minden jegy elfogyott, de a márciusi előadásokra (25, 26, 27., 19h) még felveszünk rendelést a jegy@kretakor.hu-n.
Az alkotókkal pedig a február 7-i előadás után tartandó közönségtalálkozón vitázhatnak azok, akik már látták a produkciót.