Párizsban mindig sikerünk van. Talán, mert keletről jövünk, s ezáltal egzotikusak vagyunk még, vagy, mert nyíltabban és egyszerűbben fogalmazzuk meg mondanivalónkat, mint ahogy azt ott megszokhatták.

A színházban sosincs tömeg. A Woyzeck, a Liliom, a Leonce és Léna vagy most éppen a Siráj teltházas volt. Ez azt jelenti, hogy kilenc előadásra beült kb. 1500 ember. A Nexxt, a HazámHazám vagy a FEKETEország viszont gyenge félházakkal futott, ezek ugyanis a nagyteremben kerültek bemutatásra, ahol esténként 500-600 embernek kellett volna ülnie ahhoz, hogy nagyfokú érdeklődésről beszélhessünk.

Párizsban ezek szerint van 1500-2000 ember, aki kíváncsi arra, amit mi gondolunk a világ dolgairól. Ezt nem szabad alábecsülnünk, főleg ha személyesen is megtapasztalhatjuk: mit is jelentünk nézőinknek. Leszámítva azt a nyilvánvaló tényt, hogy a francia ember könnyen lelkesedő, elsősorban érzelmi alapon működő lény, megható és felemelő az előadások végén tapasztalható ünneplés, hangos tetszésnyilvánítás. A Siráj esetében ráadásul számításba kell vennünk azt a tényt is, hogy egy három és fél órás magyar nyelvű előadást kell végigülniük, amelyben egyetlen látványelem (még a színészek testi kifejezése) sem segíthette elő a megértést vagy éppen a szórakozást. A színházba szerelmes francia kíváncsisága kiapadhatatlan. Abban biztos lehetsz, ha egy csillogó szemű francia azt mondja neked, megvárlak, még ha elmegy az utolsó metró is, igazat beszél. A francia nem adja fel. A francia lobogni, lebegni, élvezni akar. Átadni magát a kéjnek, amit a művészet számára tartogat. A francia hisz a művészet felsőbbrendűségében. A francia tisztelettudó, és nemcsak annak mutatja magát.

Egy rajongó középiskolai tanárnő a messzi Normandiából hozza el éppen aktuális osztályát immáron ötödik éve minden egyes előadásunkra. Az előadások után beszélgetést kezdeményez velünk, majd otthon az osztályteremben folytatja az elemzést a diákokkal. Dolgozatot írnak, hangulataikat lefestik, lerajzolják. Inspirálódnak általunk. Csodálom ezt a tanárnőt, tisztelem kitartását, fáradhatatlanságát, és persze irigylem a diákokat, hogy ilyen fiatalon esélyt kapnak arra, hogy megtanulják értelmezni a művészetet. Mert mi másra való az, mint hogy feldolgozva az élményt rendszerezzük segítségével a magunkról és környezetünkről szerzett tapasztalatainkat. A műalkotás lehet iránytű a harcmezőn a magunkkal folytatott állandó küzdelemben. Már ha vállaljuk ezt a csatát.

A francia tehát nem szégyelli, ha valami tetszik neki, és magával ragadja. Ő maga ragadja el saját magát. A francia kiabál is, ha olyanja van. A francia éppen ezért naiv is néha. Ott is talál magának valamit, ahol nincs semmi. (Ilyenkor van hányingerem.) A francia elsősorban az odaadást, a megszállottságot díjazza. Ezek a típusú hangulatok azonban olykor nélkülöznek minden konkrétságot. Valaki intenzíven néz, és liheg. Ha közben még szerelmes is, vagy éppen haldoklik, akkor biztos lehetünk abban, itt siker készülődik. Brigitte Salino, a Le Monde kritikusa, például hiányolta a figurákkal való azonosulásának lehetőségét. Túl hidegnek találta alkotásunkat. Érteni vélem, amit ír. Sőt, örülök neki. Végre valami, ami emlékeztet egy kulturális-antropológiai találkozásra. Ti így látjátok, és így ábrázoljátok, de nálunk ez úgy szokás. Persze nem minden néző volt az ő véleményén, mégis érdekes ez az elemzés.

Mert minek is utazunk? Miért ülünk repülőre, pakolunk ki szállodákban és építünk be a színpadon? Mit viszünk, kiknek és miért? És ami a legfőbb, mit hozunk haza?

Évekig az volt az öröm, hogy utazhatunk, idegen államok pénzén kultúr-turistáskodtunk. Meg hogy valakik, mindegy is hogy kik, bravóznak nekünk a sötét nézőtéren.  A jövőben ennél többet szeretnénk. Hogy mit, az remélem, hamarosan kiderül.

Figyeljetek ránk!